Amint hírt adtunk róla, Hóman Bálint 1946-ban „háborús bűntett” miatt brutális koncepciós perben életfogytiglanra ítélt egykori kultuszminiszter, történész felmentését kérte az ügyész és a védő egyaránt a Fővárosi Törvényszéken tartott perújítási tárgyaláson. Éppen ideje a döntésnek, hiszen minden amellett szól, hogy igen, Hóman Bálint méltán példaképünk.
Megtört a jég, mondhatnók. Mert ki is volt Hóman Bálint? Kultuszminiszter, történész, vághatjuk rá csípőből. Mindkettő, de mindenekelőtt nemzetnevelő. És ez utóbbit nem tudják neki megbocsátani mindazok, akik életfogytiglaninak tekintik az oktatási-és médiaszféra területén immáron lassan hetven éve általuk való status quo fenntartását.
Legfőbb, máig nélkülözhetetlen munkája a Szekfű Gyulával írt Magyar Történet. Ennek újkorig tartó fejezeteit ő írta. Szerette volna ebbeli kutatómunkáját minél teljesebbé tenni. Ezért még váci rabbörtönbeli száműzetésekor is papírt és könyveket kért. De nem kapott. Hiszen az 1945-ben megszálló hatalom szemében mindaz, amit írt, szálka volt.
És az ma is az a közoktatás- és média fősodorbeli képviselőinek. Akik számára a történelem mindmáig csak marxista megközelítésből szemlélhető. Akiknek a pénz a csúcsérték, s a nemzeti műveltség megismeréséhez, megismertetéséhez és pláne a hozzá való ragaszkodáshoz való hűség avíttság, bornírtság, amolyan kirekesztendő kispolgáriság.
Hóman számukra tehát eleve megközelíthetetlen. Műveiből ugyanis megismerhetjük az 1945-ben eltiprásra ítéltetett hagyományos nemzeti keresztény-konzervatív történelemszemlélet nemzetünk fennmaradásához nélkülözhetetlen alapigazságait. Különösein is 1942-ben megjelent, 1945-áben indexre tett kötetéből, a Magyar sors, magyar hivatás címűből.
Lenyűgöző mindmáig olvasni e 307 oldalas kötetét. Ebből ugyanis megismerhetjük a mindmáig bizonyos körökben csak szapult Horthy-korszak művelődéspolitikájának máig, sőt mindörökké rendkívül időszerű kontúrjait. Aminek alapja a nemcsak a történésszakma berkeit, hanem a társadalomirányítás intézményeit is át-átjáró materializmus elutasítása:
„A materiális világnézet s vele az osztályharc történetietlen, ezért merőben hamis elmélete észrevétlenül belopakodott a magyar lélekbe s még ahol politikai értelemben küzdenek is ellene, győzelmesen ütközik ki a frázisok tömegéből. A munkanélküli vagyonszerzésre és mások leigázásával is érvényesülésre törekvők, pusztán anyagi célokért dolgozók idegemésztő lázbetegsége mind fokozódó erővel pusztítja társadalmunk szervezetét. Baktériumai már a magyar középosztály testébe is behatoltak s a legjobb úton haladnak, hogy ezt a nivelláló, minden ellentét eloszlatására hivatott társadalmi réteget teljesen megsemmisítsék. Az ő munkájuk eredménye az önzetlenség és a becsületes munka lekicsinylése, a hivatali és iparos munkának tiszta bérmunkává süllyedése, a régi tisztes kereskedelem háttérbe szorulása a nyerészkedő közvetítés mögé, hivatalnoknak politikai és gazdasági pályára tódulása és közéletünknek annyi más baja.”
Így fogalmazott hát ebben a kötetében, s egyben – még a korszak elején, 1920-ban! – rámutatott egyben arra is, hogy e világnézettel szemben a „nemzeti erők” megszervezésének szükségessége mennyire megköveteli a tisztánlátást, azt, hogy még csak véletlenül se ne engedjük át világnézeti ellenségeinknek a fennálló rend visszásságainak meglovagolását:
„Tagadhatatlan, hogy a nemzeti elvet támadó sajtó és a radikális-bolsevik reformerek „a régi rendszer bűneinek és hibáinak” szinte beteges kutatása és kipellengérezése közben nem egyszer tapintottak reá nemzeti művelődésünk és közéletünk egy-egy igazán fájó és nehezen orvosolható sebére. Másrészt a nemzetellenes irány erőinek tudatos és ötletes megszervezésével, romboló reformjaik erélyes és kíméletlen keresztülvitelével mesteri példát adtak a nemzeti erők megszervezéséhez és az újítások megvalósításához. Végül az ő fennen hangoztatott reformterveik és kísérleteik teljesen lerántották a leplet törekvéseik irányáról és igazi céljáról, feltárták azokat a kényes pontokat, melyekre küzdelmünkben legfőbb figyelmünket kell fordítanunk. Igyekeznünk kell a tanulságokat megszívlelni és értékesíteni. Ne dobjunk el egy reformgondolatot se, mert az ellenfél netán azzal hivalkodott, de tartsunk távol magunktól minden oly eszmét, mely csupán látszólag szolgálja a haladást, lényegében azonban a nemzetellenes politikai propaganda eszköze.”
„Népbírái”-ban nyilván nemcsak az effajta elvi alapvetései váltottak ki zsigeri gyűlöletet, hanem az olyan gyakorlati következtetései is, mint amilyen volt az alábbi. Mert noha természetesen a legteljesebben távolt állt tőle bármely nemzet vagy nemzetiség ab ovo gyűlölete, azonban kénytelen volt belátni a „zsidókérdés” létrejöttének valódi okát:
„Külső életformákra és nyelvi tekintetben a magyarhoz hasonulva, de népiségét megőrizve él népünk között a múlt században egyenként bár, de igen nagy tömegben beszivárgó zsidóság. Beolvadását a magyar társadalom széles rétegeinek ösztönös elzárkózása mellett erős faji öntudata s a magyarságtól idegen erkölcsisége és szellemisége akadályozta meg.
A nyugati keresztény kultúrközösség népeinek fiaiból a magyar társadalom közösségeibe illeszkedő egyének és csoportok – a történeti fejlődés szabályainak megfelelően – egy-két nemzedék multán áthasonlottak, beházasodtak, elkeveredtek, beolvadtak a történetileg kialakult magyar fajba és ma ennek a szerves részeként élnek. A keleti ortodox közösségből jött román és szerb jövevények – kevés kivétellel – még az értelmiségi réteg keretében sem tudtak áthasonulni, mert kultúrájuk más talajban gyökerezett. A zsidóság sem ment át ezen a folyamaton. Önként vagy kényszerítve – ezt vitatni lehet –, de önálló sajátos világszemlélettel és felfogással élte és éli ma is a maga sajátos népi életét a magyarság körében. A régiek még igazodtak valamennyire a magyar közszellemhez: az újonnan jöttek teljesen elkülönültek és ezért a magyarság is idegeneknek tekintette és tekinti őket.
Ezeknek az újonnan jött elemeknek a felforgató mozgalmakban, a romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepe, a zsidó értelmiségnek a magyar múlt hagyományaival és magyar fajtánk eszményeivel, társadalmunk gondolkodásával és a kereszténység eszméivel szembehelyezkedő szellemisége, mértéktelen gazdasági érvényesülése és erre alapított hatalmi törekvései napjainkban nálunk is kiváltották a ma Európa-szerte uralkodó zsidóellenes hangulatot. A magyarság – más népekhez hasonlóan – nem kívánja magába olvasztani, inkább kirekeszti nemzeti életéből az oda idegen testként beékelődő zsidóságot.”
Egész művelődés- és tudománypolitikai működése azt példázza, hogy – amint Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Arany János vagy Széchenyi István vallotta – a magyarság mindenekelőtt erkölcsi-szellemi kategória, sorsvállalás. Lehet belé születni, lehet nem, de ha nem, akkor is adott a hozzá való csatlakozás boldogító esélye:
„Nincsenek félig magyar, magyar, magyarabb, legmagyarabb magyarok, mert a magyar szónak nincs fokozása. Vagy magyar valaki vére, szíve, lelke szerint, vagy nem az. Mert a magyarság vér és lélek, hagyomány és hivatás, érzés és tudat, hitvallás és cselekvés. Mindez együttesen jelenti a magyar fajt és a magyar népet s a rajtuk épülő nemzetet.”
Ma viszont már egyenesen ott tartunk, hogy a Hóman Bálint rehabilitálását elutasítók nemhogy a „magyar” szó fokozásától, hanem már magától az alapszótól is azonnal hidegrázást kapnak. Csakhogy, amint hát a fejlemények mutatják, idejük bizony lejárt. Vissza tehát Hóman Bálint műveit történelemoktatásunkba – elvégre ő méltán példaképünk ma is.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
