Akinek volt valaha is gyermekszobája, megtanulta, hogy ha rossz fát tett a tűzre, automatikusan megszólalt a lelkében a riasztócsengő, vagyis a lelkiismeret szava. De szép is lenne, mondhatnók, ha ez így lenne minden nemzet vagy nemzetiség életében is. Ha például történetesen azok, akik mindmáig egyes nemzetek, mint a magyarság, kollektív bűnössé nyilvánítását visszhangozzák világszerte, néha tükörbe néznének.

Nem kívánjuk ezzel természetesen azt állítani, hogy a történelemben minden egyes zsidó menekült mindenkor a tükörbe nézéstől. Nem. Akár egy kötetnyi vallomást is lehetne egybegyűjteni olyan bevallottan zsidó származású személyektől, akik nem finomkodtak, ha saját fajtájuk vezető egyénjeinek java része bírálatáról volt szó.

Akik, tehetnők hozzá, valójában nem is tekintették magukat igazán antiszemitáknak. Hiszen úgy gondolkodtak, hogy ha bárkikről megmondják az igazat, legyen az akármennyire is kellemetlen azoknak, ezzel valójában nem ellenük, hanem értük vannak. Azért, hogy változzanak meg. Legyenek szelídebbek, alázatosabbak, mérsékletesebbek.

Azonban jó ideje szerte a nagyvilágban vannak, mégpedig nem is kevesen, akik erről teljesen mást gondolnak. Úgy tűnik, mintha egyenesen bátorságnak tartanák, ha eltitkolják vagy letagadják egyesek vétkeit a saját soraikból. Holott a valódi mivolt eltitkolása, vagy letagadása nem a bátorság, hanem a gyávaság legszembeötlőbb jele.

Nem véletlen, hogy Mihail Bulgakov regényremekelésében, „A Mester és Margaritá”-ban amikor Pilátus megkérdezi Krisztustól, mi a legnagyobb bűn, megkapja a feleletet: a gyávaság. Nos, vajon nem ez lapul-e meg mindazokban, akik váltig antiszemitáznak, ha bárki is egyes – pláne vezető – képviselőik tyúkszemére lép?

Bizony, tetszik, nem tetszik, egyre többen teszik fel e kérdést világszerte, ha nem is feltétlenül nyilvánosan. És már régóta. Itt van például egy tanulmány 1941-ből, Luzsénszky Alfonztól (A zsidó nép bűnei). Ebben idéz egy magyar országgyűlési képviselőt, bizonyos Bocsáry Kálmánt, aki 1941. július 1-jén így beszélt a Tisztelt Házban:

„A zsidóság állandó és soha meg nem szűnő problémát jelent a nemzetek életében. A zsidóság az egyetlen népfaj, amely lényegében megmaradt és nem változott meg akkor sem, amikor üldözték, akkor sem, amikor az emancipáció útján érvényesülését megengedték. Megmaradt olyan túlzott szolidaritásban és olyan közösségben, amely lehetetlenné tette, hogy felszívódjék más nemzetek életébe. A világháború előtt a zsidóság olyan mozgalmi erők élén állott, amelyek a hazafias és erkölcsi világrend követelményeivel szemben a radikális szabadelvűség és a materiális világszemlélet erőit igyekeztek érvényre juttatni. A világháború végén a legyőzött nemzetek azt látták, hogy tulajdonképpen a zsidóság győzte le őket. Minden kultúrnép fölvetette a zsidó problémával a lét vagy nemlét kérdését.”

Nem kívánunk vitát nyitni az idézettek igazságtartalmáról, csak hozzáfűzzük, amit Luzsénzsky:

»Egy öreg pap, egy galambszívű aggastyán, amikor ezeket a kemény szavakat olvasta, így fakadt ki: „Milyen szép lenne mostan, ha a magyar zsidóság vezetői egy nagy deputációval keresnék föl az ország hercegprímását és így szólnának előtte: Atyánk, vétkeztünk, de jóvá akarjuk tenni. Mindent visszaadunk, amit igaztalan módon szereztünk, minden munkát elvállalunk, csakhogy bűneinkért vezekelhessünk, odaadjuk javainkat a haza oltárára, szegényekként fogunk élni és fölvesszük mindnyájan a szent keresztséget, csak hadd élhessünk tovább is ezen a szentelt magyar földön, amely apáinknak meleg otthont és jólétet adott.”«

No de miért is idéztük mindezt? Azért, mert nincsen olyan nap, hogy bizonyos körök ne követelnék a magyarságtól a különféle anyagi kártérítéseket egykori szenvedéseikért. De mi lenne, ha a magyarság is ezt tenné? Nem gondolnak bele, hogy ha pattanásig feszítik a húrt, ez következik be? Vagy lehet, hogy amit hiába is várnánk a magyarság megbélyegzőitől, annak kimondása: „Vétkeztünk, de jóvá akarjuk tenni”?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info