Régen hallottunk már valahogy a Mazsihisz volt elnökéről, Feldmájer Péter ügyvéd uraságáról. A minap viszont hallatta hangját. Bár ne tette volna, mondhatnók, így elöljáróban. De nézzük csak a fejleményeket!

A Néphazugság csütörtöki számában „Ne hagyjuk az ördögöt felnőni” címmel általa írtakból idézünk, de – az ilyenkor való ingerküszöb átlépését elkerülendő – csak két bekezdés erejéig:

„Jelentős nemzetközi figyelem övezte a Prágában és Terezinben megrendezett, a holokausztra emlékező 4. nemzetközi fórumot, de a magyarországi médiumok ingerküszöbét csak Milos Zeman, cseh államfő beszéde érte el.

Zeman emlékeztetett arra, hogy a II. világháború előtt felvilágosult cseh újságírók, angol államférfiak pozitívan nyilatkoztak Hitlerről, aki akkor már leírta elképzeléseit az európai zsidóság kipusztításáról. Zeman szerint tévednek, akik azt hiszik, hogy a gázkamrával kezdődött a holokauszt, mert az akkor indult el, amikor először megtiltották egy zsidónak, hogy leüljön pihenni egy parkban.”

Szóval „megtiltották egy zsidónak, hogy leüljön pihenni egy parkban”? Természetesen nem vitatkozunk uraságával, hiszen ez csak egy úriemberrel lehetséges. Felmájer viszont sajnos nem tartozik ezek közé. Ha ő ugyanis az lenne, tudná a tényeket.

Merthogy itt van például Lovass János 1938 és 1940 között öt kiadást megért könyve, az „N. S. Germánia” . Ebben leírta találkozását egy öreg berlini zsidó főorvossal:

„Egy régi berlini zsidó ember, egykori főorvos, ma nyugalomban van. Együtt ebédelek vele és nejével. Mindhármunkat pártjelvényes pincér szolgál ki, mégpedig anélkül, hogy rohamkést húzna, eszcájg helyett. Amit az öreg orvos mondott, szó szerint idejegyzem, mert igen jellemző, és mert úgy találtam, hogy jó néhány sorstársa véleményével megegyezik.

Uram – mondta –, az én családom kimutathatóan kétszáz éve él Németországban. Magam jártam a fronton, egyik fiam elesett az Önök Erdélyében, másik fiam orosz fogságba került. Kommunista lett, majd ellenforradalmár, aztán ismét kommunista. Öt éve nem hallottam róla. Leányom német emberhez ment feleségül, két gyereket szült is már neki, amikor 1932-ben Ernst – így hívták vőmet – egy utcai csetepatéba keveredett. Agyonverték. A szó szoros értelmében agyonverték, uram, én, mint orvos állapítottam meg a spandaui állomáson, ahová kihívtak hozzá. Lányomat és két unokámat így én tartom el. Mondhatom, elég nehezen. Mert én, bár kórházi főorvos voltam, szolgálatot ez idő szerint nem teljesítek, praxisom nincs, nem is lehet, csupán szerényke nyugdíjamból élek. Láthatja tehát, hogy sok mindenen mentem keresztül és meg fogja érteni, ha azt mondom, hogy én már nem félek semmitől sem. Engem olyan baj már nem érhet, ami újság lenne számomra. Ennek ellenére, értse meg uram, eszem ágában sincs, hogy személyes és népi sérelmemért a mai uralmat tegyem felelőssé. A mai uralom nem felelős az én vagy társaim balsorsáért, mert a mai uralom azt tette, amit tennie kellett. Erőt és bizalmat adott a népnek, és munkát, kenyeret annyi év semmittevése után. A felelős, uram, az, aki ezt a népet ostoba módon megalázta, aki azt hitte, hogy most teljesen összetörheti és semmivé teheti: a francia politika és korlátoltság. A német naturalizált zsidók minden szenvedését, vagy legalábbis annak tekintélyes részét ez a bárgyú politika okozta, másik részét pedig az, hogy a bevándorolt zsidók a német nép jólelkűségét szemérmetlenül, igenis állítom, szemérmetlenül kihasználták.

„Minden ország zsidó szemetje idekerült Berlinbe, minden ország zsidainak legalja – köztük az Önöké is – járatta le a mi nehezen kivívott, vérrel megpecsételt pozíciónkat. Koldus semmiháziak vagyonokat harácsoltak össze és akkor, amikor az én feleségemnek nem volt valamirevaló télikabátja, németül csak zsargonban beszélő, drágabundás ringyók (Huren) miatt kellett kiszégyenkeznünk a törzskávéházunkból. Módjában van megkérdezni jó egynéhány sorstársamat, mind azt fogják igazolni, hogy mi, régi zsidók, mindent elkövettünk, hogy véget vessünk ennek a katasztrófa árnyékát előrevető tobzódásnak. Nem hallgattak ránk, sőt falánk fiaink is ellenük fordultak. Fiatal legények szemtelenkedtek az apjukkal, intették le az anyjukat az „új kor” hangoztatásával. A sarki mészáros fia villát tőzsdézett össze és golfozni járt. Az én fiam egykori iskolatársa Papennel járt egy klubba és párbajt vívott egy filmszínésznőért. De minek folytassam? Mihelyst a népnek vezére akadt, a felfújt hólyagok egyszerre lapultak össze. Megszökdöstek és legénykedtek másutt, mi pedig itt maradtunk és tarthatjuk a hátunkat. Rendben van! Tartjuk! De nekünk, uram, már hiába jön valaki azzal, hogy így emberi jogok, úgy gettó. Mi tudjuk, amit tudunk és láttuk, amit láttunk. Leéljük az életünket itt, mert idetartozónak érezzük magunkat, és nem panaszkodunk, pedig lenne okunk, hiszen másokért szenvedünk. Ellenkezően: örülünk, hogy vendéglátó népünk ismét nagy, erős, és két kis unokámat is erre tanítom. Legyenek ők is olyanok, mint mi voltunk, dolgos, munkás tagjai az országnak, minden hátsó gondolat, kapzsiság nélkül, és akkor talán elfelejtik nekik, hogy fajrokonaik mit vétkeztek egykor ez ellen az ország ellen.

A pártjelvényes pincér most a számlát hozta. Az öreg kifizette, aztán kezet fogtak. Kezet fogtak ők ketten: az öreg zsidó orvos és az ifjú nemzeti szocialista. És az ifjú nemzeti szocialista mondott is valamit. Nem, nem azt, hogy „büdös zsidó”, hanem: „Holnap bajor gombóc lesz, Herr Doktor”. „Jó” – bólintott az orvos –, „akkor eljövünk.” És elment.
– Nos, főúr – szóltam ekkor –, hogy van az, hogy Ön, mint párttag, zsidót szolgál ki?
A pincér nem jött zavarba.
– A zsidó, akit kiszolgáltam – felelte röviden –, negyven éve lakik a szomszédos utcában. Frontharcos volt és egyik fia elesett. A fennálló szabály értelmében joga van itt élni, semmi okom tehát arra, hogy ki ne szolgáljam.”

Ilyenkor mondja az ember, hogy nincs hozzáfűzni valója. Ha csak nem annyi, hogy nem érti, miért tünteti fel Feldmájer urasága a Mazsihisz honlapján szereplő önéletrajzában azt, hogy hobbijai között szerepel a könyvekkel való foglalatoskodás. Vagy e tevékenységébe nem fér bele az ügyvédi praktizálás közben is alkalmazandó ősi elv, az „audiatur et altera pars”, a „hallgattasson meg a másik fél is” gyakorlata?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info