Ma sincsen bizony béke az olajfák alatt. Nincs, mert vannak, akik, miközben folyton ássák az árkokat, azok betemetésének szükségességéről beszélnek. Ölni tudna a gyűlöletük. A színskáláról csak a szurokfeketét és a hófehéret ismerik. Hófehérek pedig csak ők lehetnek, a többiek szurokfeketék. Legalábbis szerintük.
Ha valaki ezt túlzásnak tartaná netán, javasoljuk, tekintse meg az ATV Könyvjelző című kéthetenkénti adásait. Hajmeresztő ugyanis az, amit műsorvezetője, Ungvári Tamás művel benne. Magának a műsornak a jogosultsága persze nem vitatható. Egy televíziónak valóban legyen könyvajánló műsora, melyben jó húsz perc alatt, kellően pörgősen mind több művet lehet közel hozni nézőközönségéhez. Ezzel tehát semmi baj. A baj azzal a magatartással van, amit Ungvári – és amúgy az egész ATV-stáb – képvisel.
No de mit is képvisel a liberális holdudvar által mindig médiafényben úszó Ungvári? Pontosan ugyanazt, amit a „népi-urbánus” ellentét néhai szamizdatos, hálózatos éceszgéberei. Ennek lényege, hogy nemcsak a politikai, hanem a szellemi, művészeti életben is meglegyen ama törésvonal. Van zsidó és van magyar. Legalábbis látszólag. Mert minőségileg csak az előbbi létezik. S ha valaki az utóbbiak közül netán jobbat alkot, mint az előbbiek sorában helyet foglaló, kész a felháborodás, „pesti nyelv”-en a – balhé.
Az Ungvári-tábor – nevezzük most így – ilyenkor akcióba lép. Azonnal címkézni kezd. Élből fasisztának, rasszistának, nácinak, nyilasnak, xenofóbnak, kirekesztőnek nevezi az alkotót, még ha csak egyetlen egy művére ragasztja is e jelzőket. Onnantól kezdve számára az a szerző többé már nem létezik. Már nem író, nem költő, nem művész. Sőt igazán még kisbetűs embernek sem tekinthető, akiről hát legjobb lenne tudomást sem venni, de ezt nem lehet, beszélni kell róla, merthogy gyűlölt könyve újra kapható és olvassák, sőt szeretik.
Nos, Ungvári így jár el, ha bizonyos nevekről kénytelen mégis tudomást venni. Olyanokról, mint Szabó Dezső, Nyirő József, Tormay Cécile, Wass Albert. Akik ugyebár mindnyájan szellemi megmételyezők voltak. Műsorában jóformán csak általa hófehéreknek tartott alkotókról hallani. S hogy nála kik is a hófehérek, ugye már nem kétséges. Akár tudnak írni, akár nem, egy a lényeg: közénk tartoznak! S mert így van, eleve tehetségesek, sőt egyenesen a legtehetségesebbek, már ha a tehetségest lehet egyáltalán fokozni.
Eközben persze mindannyiszor hadat üzen a kirekesztésnek, a faji megkülönböztetésnek, ódákat zengve a humanizmus hasznosságáról és a szeretet szükségességéről. Pedig mintha pont e kettő még annyira sem lenne meg benne, mint csokoládéban a mogyoró. Nyomelemekben sem. És akkor most mondunk valamit, ami első olvasatra talán groteszknek fog tűnni olvasóinknak, ámde korántsem polgárpukkasztásból, hanem elemi igazságérzetből tesszük: még magának a zsidóságnak az irányában sincs meg benne igazán ez a kettő.
Nincs bizony, mert ha meglenne, nem azért foglalkozna vele, hogy folyton kijátssza azt minden más entitással szemben, hanem önmagáért, amiért szereti a hozzá tartozókat, kötődik hozzájuk, de, hangsúlyozandó, nem azért, hogy ezzel mindenki mást lefitymáljon. Mert voltak és vannak, akik úgy zsidók, hogy még csak véletlenül sem tartoznak az Ungvári-táborhoz. Akik, mint egykor Szerb Antal, Tormay Cécile-t például igenis nagyra tartották, és ha sok mindent másként is láttak, mint az írónő a „Bujdosó könyvé”-ben, még „nem írták le”.
Arról, mégis mennyien és hol vannak, most ne nyissunk vitát. Vannak, és ez a lényeg. De hogy a múltnál időzzünk ezúttal egy kissé: „A Hét” című szépirodalmi folyóirat alapítójáról, Kiss József költőről olvassuk Bartha József irodalomtörténésztől (Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936, 1938), hogy „zsidó létére még Ágota kisasszonyról, a vármegye urairól és a nép fiainak tragikus összeütközéseiről is énekelt s a zsidó szellemet csak igen vékonyan és szerényen igyekezett költészetünkbe beszivárogtatni”.
Szintén ő írja Patai József költőről: „Célja volt, hogy hitsorsosaiban a zsidó faji öntudatot megerősítse és a régi vallásos hagyományokat megvető közömbösséget megakadályozza”, amivel „munkássága minden bizonnyal tiszteletreméltóbb, mint ama hitsorsosaié, akik magyar tárgyakat akarnak feldolgozni magyar faji szellemben, amely tőlük teljesen idegen; s így alkotásaik se nem hűek, se nem természetesek, csak csinált virágok”. Elismeréssel említi róla, hogy „lefordította a legszebb héber költeményeket a középkortól a jelenkorig”.
Álljunk csak meg itt egy pillanatra! Miről is van szó? Arról, hogy egy „antiszemitá”-nak kikiáltott, ezért máig elhallgatott irodalomtörténész ilyetén tehát elismerte azt, hogy zsidók is írhatnak nagyon is szép verseket. Nem írta le a két költőt csupán azért, mert – zsidók voltak. Ahogyan a magyar irodalom alkotói között emelgette őket Bartha kortársai közül például Pintér Jenő is máig méltatlanul elfeledett nyolc kötetes irodalomtörténetében, még akkor is, ha nem minden kritikai él nélkül méltatta tevékenységeiket.
Persze lehet, nagyon is lehet, hogy az Ungvári-táborban éppen ez veri ki rendre a biztosítékot. Hiszen aki hófehér, azt nem érheti bírálat, csak hódolat. No de maradjunk még a Bartha-jellemzésnél! A szellem embereinél nem a származás, a teljesítmény az egyedüli értékmérce. Amiért nyugodtan megvallhatjuk: nagyon szépek a klasszicista és szecessziós stílusú zsinagógák. Pont. Mert antiszemitázás ide, antiszemitázás oda, az így „elkeresztelt”-ek éppen attól különbek az Ungvári-tábor tagjainál, hogy nem használnak szemellenzőt.
Amiért is megvan a teljes joguk ahhoz, hogy e tábor magatartását kifejezetten kártékonynak minősítsék. Igen, kifejezetten kártékonynak, ugyanis egyetlen hazai közszolgálati médiumnak sincsen joga ahhoz, hogy egy entitással csak úgy foglalkozzon, hogy azzal azt kijátssza egy másik entitás ellen. Miért nem lehet valamit vagy valakit önmagáért szeretni, nem a másik ellenében? Miért, hogy például a zsidó építészetről vagy gasztronómiáról kimondottan gyakran, a székelyről viszont jóformán nem vagy alig hallunk Ungvári műsorában?
A nevezett nem gondolt még bele abba, hogy ezzel pontosan azoknak a táborát erősíti, akik ellen olyan gyakran vívja meg a maga véleményharcait? Kérdés ide, kérdés oda, egy a biztos: amíg az Ungvári-tábor nem mond le az örökös „kettős mércézés” gyakorlatáról, nincs, mert nem is lehet béke az olajfák alatt. C’est la vie!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info