Amint a minap jeleztük, a miniszterelnök egy háttérhatalom által uralt médiavállalatot hozott helyzetbe egy magyarországival szemben. Ami mutatja, mindennek ára van, csakhogy a kétkulacsosság aligha megbocsátható, pláne stratégiai kérdésekben. Mert akár elfogadja valaki, akár nem, egy a tény: akié a média, azé az ország.Ám úgy tűnik, hogy a címadó kérdés persze nem csak Orbánnak szól. És nem is mai keletű, sőt nemcsak a magyar belpolitika kulcskérdése. Végül is minden kormányé.
Ugyanis különösebb olvasásszociológiai vagy történelempolitikai tanulmányok nélkül is megállapítható, hogy idestova jó másfél évszázada az egyének és közösségek életét, világnézetét és cselekvéseit mindennél inkább a médiumok befolyásolják, azok jelölik ki mozgásterük koordinátáit.
Nos, aki ezzel bármilyen okból is, de nem számol, pláne, ha minél több grádics adatott neki, egyszerűen homokba dugja a fejét, és beigazolja Edmund Burke e sorok írója által annyiszor emlegetett igazságát: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.” Mármint mindazok, akik azt hiszik, ideáljaik spontán, bárminemű közegellenállás nélkül győzedelmeskedhetnek. Nem, ha valami, akkor ez fatális tévedésnek bizonyul, csak kérdés, mikor tanulnak már belőle?
A huszadik század elején, bármennyire is meglepheti talán olvasóinkat, nem annyira politikusok, államférfiak, netán közgazdászok vagy történészek döbbentek rá erre, hanem inkább – papok, teológusok. Akikre oly sokszor rálegyintettek már abban az időben is, mondván, ne avatkozzanak bele a világ dolgaiba, csak terelgessék báránykáikat a hit mezejére, ami pedig azon túl van, azt hagyják meg másoknak. Mégis, hogy, hogy nem, ők kongatták meg a vészharangokat.
Így például Nádas Zoltán (1904-1986) piarista hitoktató például így fogalmazott könyvében (Iránytű katolikus sajtóapostolok számára, 1941):
„A pap nem mehet el mindenhová. Nem ütheti fel akárhol a szószékét. A mai társadalmi élet a maga kötelező formáival meglehetősen korlátok közé kényszeríti a pap missziós tevékenységét. Nem segít ezen még a formákon való forradalmi áttörés sem. A lapot, a sajtót azonban mindenhova el lehet juttatni: utcákra, éttermekbe, vendéglőkbe, hivatalokba, borbélyműhelyekbe, magánlakásokba. Mindenhová el lehet vinni, még ha egyszer, kétszer, tízszer vagy százszor is visszautasították már. Az újság nem válik ezzel nevetségessé. Márpedig tudjuk, hogy a nevetségesség öl. Így érthetjük meg X. Piusz pápa szavait: Hiába építünk iskolákat és templomokat, ha nincs sajtónk!”
Igen, ma talán még inkább kulcsfontosságú X. Piusz idézett mondata, mint volt valaha. És itt most nem is azt kérdezzük, miért nem olvasnak a mai – önmagukat kereszténynek mondó – politikusok keresztény műveket. Nem. Csupán azt, hogy ama józan paraszti eszükkel mikor jönnek rá erre maguk is? Mikor esik le már szemükről a hályog, és látják be, írogathatnak íróasztalfiókjuknak, vagy éppenséggel konferenciázgathatnak bárkikkel, amennyit csak akarnak, ha egyszer nem veszik kezükbe végre a – gyeplőt.
Tudjuk, erre nem is kevesen ellenvetik, ez mind olyan szép, mint egy álom – csakhogy a valóság? Mert ugyebár miként is lehetne ezt megtenniük, amikor maguk is kelepcébe vannak szorítva, amikor a háttérhatalom még esetleges morgásukra is felszisszen, sőt revánsot követel? Eláruljuk, nem kell varázsszer a megoldáshoz. Könyörtelenül végrehajtott, mindenekelőtt a multinacionális trösztöket érintő nemzeti adópolitika által befolyt összegekből már régen kiépülhetett volna a nemzeti sajtó.
Olybá tűnik, ehhez nem a pénz, hanem az akarat hiányzott, ahogyan ma is. Mindenesetre tegnap azt írtunk, őszintén kívánjuk Orbán Viktornak és kabinetje nemzetben felelősen érezni tudó és továbbra is kívánó tagjainak, legyen elég civil kurázsi bennük, hogy fordítsanak kormányuk erején. Kívánságunkat természetesen most is fenntartjuk, de a teljesülésébe vetett reményünket csökkentette, éspedig nem is kissé, a médiafronton történt mostani kormánydöntés.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
