Nyilván nemcsak e sorok írójának állandó fájdalma, hogy mindmáig nem kapják meg méltó helyüket költőink, íróink irodalomtanításunkban. Mintha szégyen lenne, hogy vannak műveik, melyekben élesen tárták fel nemzetünk sorskérdéseit és történelme fordulópontjait. Itt van erre például az öt év híján százhúsz éve, 1900. január 25-én született Fekete István esete.

Akinek korszakos regénye, az 1940-ben megjelent Zsellérek kapható ugyan újra, ámde valahogy mégsem tananyag. Sokan őt csak a Vuk, a Tüskevár, a Kele vagy éppen A koppányi aga testamentuma írójaként ismerik. Természetesen semmi baj e művekkel, mondhatnók, fakulhatatlan részei prózánknak. Hiszen ki nem emlékeznék reájuk iskolaéveiből?

Igen, csakhogy evidenciának kellene lennie, hogy egy alkotót a maga életműve teljességében mutassanak be az arra hivatottak. Mert lehet-e Zrínyiről a Szigeti veszedelem, Petőfiről a János vitéz, Aranyról a Toldi, Madáchról Az ember tragédiája nélkül tanítani? Ugye nem. Elvégre a felsoroltak nem véletlen, hogy éppen e művük által váltak klasszikusokká.

Nyilván nem stilisztikai vagy esztétikai szempontok alapján való persze, hogy bizonyos életműveket vagy egyáltalán nem, vagy csak néhány sorban „intéznek el” tankönyveink. Mert mit tud ma egy átlagos középiskolás például Szabó Dezsőről, Reményik Sándorról, netán Mécs Lászlóról? Olvasott tőlük valaha is valamit, tud gondolataikból idézni csak egy sort is?

Bizony nem lehet elégszer hangsúlyozni mindazon irodalomtanárok felelősségét, akik ismerik nemcsak közismert nagyjaink, hanem a náluknál semmivel sem kisebb alkotók egyértelműen világnézeti okokból, politikai megfontolásokból oly elhallgatott életművét. Az ő kötelességük, hogy akár óráikon, akár azokon kívül mindjobban megismertessék őket tanulóikkal.

Hiszen volt idő még múlt századunk ötvenes éveiben is, amikor a tanár szépen betette maga után az ajtót, és azt tanított, amit akart. A költőink, íróink műveiben aranyként felcsillámló igazságokat hirdette, megmutatva, mi a szép, a jó és az igaz. Ami persze burkoltan lázadás volt a rendszer ellen, de megérte. Nagybetűs Embereket nevelt ezzel.

Igen, Fekete Istvánt is vissza kellene hozni iskoláinkba újra. De nemcsak „ifjúsági regényei”-t. Ki kellene őket egészíteni végre a „Zsellérek”-kel. Hiszen nincsen olyan lapja, amiből ne tanulnának gyermekeink. Még ha csak egy sor marad is meg belőlük netán, megérte. Mint amilyen ez: „Egy szem búzában több csoda van, mint egész Budapesten.” 

És akkor egy világ tárulna ki nyiladozó értelmük és megnövő szívük előtt. Egy olyan világ, amiben szeretet és igazság lakozik. Amiben minden a „helyére kerül”, amiben a globális világ hívságai és csalóka ábrándjai szertefoszlanak. Amiben bebizonyosodik, mennyire büszkék lehetünk arra, hogy MAGYAROK VAGYUNK.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info