Igen, elhallgatják, vagy gyalázzák. Nem érvelnek mellettük vagy ellenük. Ráragasztanak egy címkét, s onnantól úgy kezelik őket, mint egykor a leprásokat. Viszont a nekik tetszők iránt kötelező szimpátiát várnak el mindig és mindenkitől. Ez ma a kettős mérce.
Eklatáns példa volt erre Ungvári Tamás „Könyvjelző” című műsorának legújabb adása vasárnap az ATV-n, amelyben Kádár Judittal beszélgetett annak a minap megjelent, a magyar női irodalmat taglalni hivatott könyvéről (Engedelmes lázadók). Kikről is konkrétan? Elvileg a kötetben szereplők (Tutsek Anna, Lux Terka, Tormay Cécile, Erdős Renée, Kaffka Margit Kosáryné Réz Lola) mindegyikéről, gyakorlatilag azonban leginkább Tormay Cécile-ről..
Aki kettejüktől kapott aztán mindent, csak meleget nem. Ungvári mindjárt azzal kezdte, hogy „én nagyon furcsa helyzetben vagyok, és nemcsak egy ronda könyve miatt, hanem a regényei miatt is”. Amik rendkívül problematikusak, s ezért ugyebár akár ki is maradhatott volna a kötetből. Majd folytatta Kádár azzal, hogy ama tény, zsidók is írtak Tormay orgánumába, a „Napkelet”-be, még nem mentesíti őt az antiszemitizmus vádja alól. Ugyanis „az ő főműve nagyon erősen antiszemita könyv, amivel megelőzte Hitlert”. Amit Ungvári megfejelt azzal, hogy még nagyon sok minden másban is megelőzte őt.
A lényeg, hogy egyikük sem nevezte meg a művet, a „Bujdosó könyv”-et. Ne is tudjon a szájtáti néző annál többet róla, minthogy az egy randa könyv. Nehogy megtudják, hogy újra kapható!
Aztán Ungvári még rákérdezett Ritoók Emmára, miért maradt ő ki? Erre Kádár lakonikusan csak annyit mondott, hogy noha ő „az irodalomtudomány kandidátusa”, még nem jutott el hozzá. És hogy még nem tartunk ott, hogy hazai tanszékeinken „gendertudomány”-t lehetne tanítani. Ami ugye Ritoók Emma életműve ismertetésével nem összeegyeztethető, tekintettel arra, hogy az ő főműve, A szellem kalandorai, kísértetiesen emlékeztet a –Bujdosó könyvre.
A műsor fináléjaként aztán megtudhattuk Kádártól azt is, honnan könyve címe. A benne bemutatottak, sőt általában a nők egy idő után fellázadtak ugyan a férfiak által való elnyomottságuk ellen, de aztán végül mégis beadták derekukat, meghajoltak az őket örökös rabszolgasorsba hajtó katolikus világnézet előtt!
Gyomorforgató, mondhatnók. Aki kettejüket hallgatta, érdemben semmit sem tudott meg a kötetben szereplők életművéről. De nyilván itt nem az ilyen irányú informálás volt a cél persze, hanem valami egészen más, ami által olyan volt ez a terefere, hogy Andics Erzsébet, Révai József vagy Lukács György sem vezényelhette le volna másként.
Igen, ez a vegytiszta háttérhatalmi taktika. Már nem bezúzzák, elhallgatják, vagy gyalázzák a nekik nem tetsző alkotókat. Nem érvelnek mellettük vagy ellenük. Ráragasztanak egy címkét, s onnantól úgy kezelik őket, mint egykor a leprásokat. Viszont a nekik tetszők iránt kötelező szimpátiát várnak el mindig és mindenkitől. Ez ma a kettős mérce.
E kötelező szimpátiaelvárásban pedig csahosokra van szükségük. Olyanokra, mint amilyen a jobb időket is megélt Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának dékánja, Botos Máté történész-politológus. Aki, tudtuk meg a Mazsihisz honlapja tegnapi hírcikkéből, Roman Kowalski budapesti lengyel nagykövetnek a Lengyel Intézetben tartott beszélgetésen aznap kifejtette, „Auschwitz az ő korosztályának olyan titkot jelentett, amelyről azért nem beszéltek, mert szinte semmi nem lehetett tudni róla. Minden generációnak el kellene mennie oda, mert ez tartalommal tölt meg mindent, amit addig gondoltak az ott történtekről – vélekedett. Hozzátette: ma már az ismeretek tudatában nemcsak együtt kell élni a holokauszttal, hanem emlékezni is kell rá.”
Sőt meglehet, hogy lassan már csak arra? – kérdezhetnők halkan. No meg persze, hogy mit is jelentsen a „holocausttal való együttélés”. Itt tartunk, kedves olvasó. Lehet hát töprengeni rajta, mi a rosszabb: egykor a bezúzás, vagy manapság az elhallgatás, a gyalázás?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
