Másról sem szólnak a háttérhatalom médiumai, mint arról, mennyire lemaradtunk mi magyarok mindenben mindazokhoz képest, akiket kizárólagosan és kritikátlanul favorizálnak. Néha azonban mégis elszólják magukat. Mint a minap, amikor is arról olvashattuk egyik legfőbb médiumukban, hogy bizony a budapesti Zsidó Egyetem „nem tartozik a magyar felsőoktatás élvonalához”. Miként legfőbb szervezetük sem véletlen, hogy nem nyeri el ugyebár a magyar társdalom többségének egyértelmű rokonszenvét.
A Néphazugság pénteki számának terjedelmes cikkéből (Vári György: Zoltai után a világ) egyfelől megtudhatjuk, hogy még ezen orgánum berkein belül is lassan szitokszó Zoltai Gusztávnak már pusztán a neve is, legalábbis azóta, hogy Lázár János szárnysegédje lett. Hiszen a nevezett az élőkkel sem bánt másként, mint a holtakkal:
„Zoltai alkalmanként bőkezűen osztogatott kegyei csak tovább erősítették a jó király mítoszát, miközben régóta jól dokumentált tény, hogy még a halottak hozzátartozóit is intézményesen lehetett fosztogatni a temetőben. A szervezet érdek-képviseleti szerepének illúzióját az antiszemita kijelentésekre és akciókra reagáló antifasiszta közhelyek elszánt ismételgetése volt hivatott fenntartani. Aki kritizált, rögvest az antiszemiták hasznos idiótájának minősült.”
Arról azonban, hogy távozása után érdemben változott-e valami a Síp utcában a szervezetükről, miként óhajtanak önmagukról pozitív képet kialakítani, egy kukkot sem tudtunk meg, másfelől viszont azt igen, milyen is az identitásuk formálása szempontjából saját eddigi bevallásaik szerint is kulcsfontosságú oktatási intézményeik közül a legfőbb tényleges helyzete. Íme:
„Aligha kérdés, hogy a Zsidó Egyetem nem tartozik az egyáltalán nem világklasszis magyar felsőoktatás élvonalához. A zsidó közoktatásról sem mondhatunk mást. Szociológiai felmérések szerint a zsidó közoktatás alig-alig képes megtartani a közösségben azokat, akik a padjait koptatják. A zsinagógák vonzereje csekély, csekélyebb még annál is, amekkora vonzást a többi „történelmi egyház” képes gyakorolni reménybeli híveire.”
Erre mondhatnók, hogy bizony freudi elszólás ez a javából. És most hadd ne idézzük újra eleinket. Mondjuk egy Prohászka Ottokárt, egy Szekfű Gyulát vagy egy Bangha Bélát. Akik hosszú emberöltőkkel ezelőtt ki tudja, hányszor írták már le ugyanezt iskoláikról. A kérdés mindezek után ugyanis változatlanul csak egy. Ha egyszer saját maguk nem tudják jobbá tenni legfőbb oktatási intézményük működésének színvonalát, akkor mégis milyen alapon várják el annak egyre fokozottabb állami támogatását?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info