Vannak igazságok, melyek amolyan Kolumbusz-tojásokként hevernek előttünk, mégsem vesszük őket észre, vagy ha mégis, többnyire csak akkor, ha képviselőjük jobblétre szenderül. Ilyen igazság, hogy nemzetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha. Erre volt példa Horthy bakája és rendőre, Lajos bácsi – vitéz Major Lajos – élete.
1920. július 29-én Apajpusztán született hetedik gyermekként. Szülei Erdélyből származtak. 1904-ben jöttek át két leánygyermekükkel, mert a románok megtámadták őket és csodával határos módon maradtak életben. Otthagytak negyvenöt hold szántóföldet, nyolc hold erdőt és házat. Édesapja Koburg főherceg apajpusztai birtokán lett parádés kocsis és a herceg tolmácsa. 1919-ben a Lenin-fiúk miatt a hercegnek el kellett menekülnie, így édesapja és a család gazdasági napszámos lett. Beköszöntött életükbe a mélyszegénység.
A gyermek iskoláit kitűnő bizonyítvánnyal végezte, miközben neki is dolgoznia kellett az iskolai szünetekben. Volt kötélterítő, víz- és ételhordó. Tizenkét évesen cseléd lett egy gazdánál négy éven át, majd molnárinas- és segéd. 1940-ben önként jelentkezett katonának. Kishunhalason tüzérként szolgált. Leszerelése után másfél évig vasúti munkás, 1943-tól rendőr. 1944. március 19-én megkapta a SAS-os behívót, negyvennyolc órán belül Munkácson kellett jelentkeznie frontszolgálatra, ahonnan Ungvárra mentek, majd a lengyel frontra. Visszavonuláskor, 1944. július végén Visken hagyták raktárosnak. Az év karácsonyán a budai várba rendelt negyvennégy rendőr között ő is jelen volt.
Fogságba estek, Ceglédre gyalog mentek, ott lágerbe rakták, majd 1945. február13-án bevagonírozták és Romániába, Foksányiba vitték őket, ahol egymillió hadifogoly raboskodott. Innen pedig egyenesen Szovjet-Oroszországba, ahonnan 1950. november 29-én érkezett haza Nyíregyháza-Sóstófürdőre. Kétszáznegyven ÁVÓ-s által körülvett vonatjukon kétezer hadifogoly tartózkodott. Lajos bácsi, mint „reakciós horthysta rendőr”, egy évi felfüggesztettet kapott, s kétnaponta tíz kilométert kellett gyalogolnia Szalkszentmárton és Dunavecse között lejelentkezésre. Molnár szakmájában nem tudott elhelyezkedni, politikailag megbízhatatlannak nyilvánították, így sertésvágóhídon kereste kenyerét.
Azok közé tartozott, akiket hiába is próbáltak akárhányszor beszervezni, bemocskolni, mindhalálig megőrizte becsületét. Már a tekintete is elárulta, hogy egy olyan korszakban nevelkedett fel, amelyben még nem akasztották ajtófélfára az olyan fogalmakat, mint a hit, hűség, becsület, kitartás. Sohasem panaszkodott sorsa miatt, s kilencvennégy éves korában, 2014. november 23-án bekövetkezett eltávozásáig makkegészséges maradt. Ennek jeleként akárhányszor valahol megjelent, tiszta baritonjával pillanatok alatt rágyújtott kedvenc nótáira, mindenekelőtt a „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetűre. És volt különösen is egy olyan tulajdonsága, ami ma már csak igen kevesek sajátja. A pontosság. Ami ugyebár a királyok erénye. Ha valakivel találkozót beszélt meg, mindig időben jelent meg. „Inkább legyek ott fél órával korábban, mint egy perccel később!” – mondogatta ilyenkor.
Temetése december 5-én volt a Kispesti Temetőben. Akik részt vettek rajta, hálát adtak a Teremtőnek, hogy Lajos bácsit megismerhették, hiszen, ahogyan a székelyek mondják, „nyomós életet” élt.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info