Döbbenetes dokumentumok kerülnek napról napra a historikus kezébe. Magyarok megalázásáról, száműzetésről. Ezek persze ma sem tananyagok. És nem véletlenül. Mert belőlük nemcsak az derül ki, miként bántak velünk például a román megszállók már egy évvel Trianon előtt, hanem az is, hogy akik azt akkor átélték magyarjaink közül, nem adták fel a reményt, hiszen tudták, hogy „ilyen ellenség nem ülhet sokáig a nyakunkon”.
A minap került kezembe a két világháború közt – főként cserkészek körében – méltán oly népszerű Zászlónk című ifjúságnevelő havi lap 1929. március 15-i száma. Ebben egy akkor hetedikes középiskolás, Szaitz Endre, emlékezett vissza arra a napra, amikor Nagybányát megszállta a román haderő. Idézzük hát csonkítatlanul írását!
„Az 1919. évben még 7 éves kisfiú voltam. Ekkor kezdtek az emberek beszélni arról, hogy be fognak jönni az oláhok. Nagyon csodálkoztam, hogy miért jönnek be? hiszen itt vannak. Tőlük vesszük a tejet, túrót, még a templomuk is itt áll a szomszédban. Még örültünk is neki, hogy bejönnek a városba lakni, legalább többször halljuk az oláh favágónk érdekes meséit. Mi úgy képzeltük a „bejövést”. Nekünk gyerekeknek sejtelmünk sem volt a vad renegáti oláhokról. Mikor hallottuk, hogy 25 botot fognak osztogatni, már mi is aggodalommal tekintettünk a jövő elé, mert kinek adnák a verést, ha nem a gyerekeknek? Mi még nem tudtuk akkor, hogy apákat, anyákat is lehet ütni.
Egy reggelen szokott módon készültünk iskolába. Az utcán a rendesnél több embert láttunk, itt-ott csoportba verődve beszélgettek. Néhány, furcsa, fél dinnye formájú sapkás, bocskoros embert is láttunk. Ilyenek álltak az iskola előtt is, és nem engedtek be minket. Szótlanul indultunk hazafelé és útközben igen furcsa látványnak voltunk tanúi, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Az oláh tüzérek masíroztak! Elől a tisztek nógatták fáradt, rühes gebéiket, utánuk néhány kopott, német felírású ágyút vonszoltak. A legénység ruházata emberenkint különbözött. Mind megegyeztek abban, hogy egyiknek sem volt cipője, hanem ki mezítláb, ki bocskorba kötött sarkantyúval ülte meg a kivétel nélkül rühes lovakat.
Ez volt az oláhok bevonulása Nagybányára 1919. január 6-ára virradó reggelen. Arra kérem az Istent, hogy a kimenetelüket is lássam, minél előbb.
Nemsokára az oláhok szánalmas bevonulása után az iskolából kaszárnya lett, a magyar felírás helyett oláh betűs érthetetlen szavakat mázoltak az üzletek tábláira, az utcákat oláh rablóvezérekről nevezték el, a ropogós magyar bankó helyett félannyi, piszkos oláh pénzt adtak és mikor valamelyik gaztettük ünnepét ülték, „kutyák, magyarok és zsidók, ne merészeljenek az utcán járni” felírással, plakátokat ragasztottak a falakra.
Iskola hiányában a polgári körbe jártunk magyarul tanulni, melyet a lelkes polgárok erre a célra átengedtek. Kijártam az elemit, most gimnáziumba kellett volna menni. Gimnáziumot már nem engedélyeztek az oláhok. Lopva jártunk tanulni egyik vagy másik magyar tanárhoz. Nem egyszer kellett tűrnünk volt osztálytársaink – kikről nem is sejtettük, hogy oláhok és most egyszerre azok lettek – bántalmazásait. Én is kaptam három pofont, de vissza fogom adni.
Ez csak az, ami minket, gyermekeket érintett, de sokkal keservesebb volt és most is keserves a felnőttek helyzete, melynek eredményeképpen mind hosszabb és hosszabb vonatok indultak a csonka-haza felé szülőföldjüket sirató magyarokkal. Mi is ilyen vonathoz csatlakoztunk, mely kiragadott gyermekkorom színteréről, elszakított szülőföldemtől és úgy érzem, hogy azóta visz-visz megállás nélkül, ismeretlen tájakon keresztül, és ami tegnap még öröm, szomorúság volt, ma már mind édes emlék.”
Mi az, ami a mai olvasót, legalábbis, ha fáj neki is Trianon, azonnal megragadja e visszaemlékezésből? Alighanem a romlatlan gyermeki lélek igazságszeretete. Ami nem viseli el az igazságtalanságot. Trianont. Csak irigykedve gondolhatunk akkori ifjúságunkra és nevelőikre. Igen, nevelőikre, akik arra intették őket, mindig figyelmezzünk, mi történik elszakított magyarjainkkal, és legyünk résen, mikor üt Isten órája a történelemben, mikor vehetjük végre vissza mindazt, ami a miénk volt, ahogyan maga a Teremtő kimérte.
Nem tudjuk ugyan, e diák megérte-e vajon 1940. szeptember 7-ét, amikor Horthy bakái ismét birtokukba vették a várost, de egy biztos. Ha igen, bizonyára ő is ott állt a város virágdíszbe borult, bakanótáktól és „Éljen Horthy!” felkiáltásoktól hangos, örömkönnyekben úszó utcáin.
De visszatérve egy mondat erejéig visszaemlékezésére. Az azt közlő lap a román haderő Nagybányára való bevonulásának tizedik évfordulójára jelent meg e sokatmondó szerkesztőségi kommentárral: „Ezt a kis visszaemlékezést vigasztalásul közöljük: ilyen ellenség nem ülhet sokáig a nyakunkon.”
Most inkább hadd ne firtassuk, mi történt aztán Nagybányával, sőt egész Erdéllyel 1945-ben. Tudjuk. Legalábbis értő olvasóink. Akiknek, e sorok írójával egyetemben, valahogy elhomályosodik a szeme a fenti visszaemlékezés olvasásakor. És reméli persze, hogy vannak még azért ma is magyar diákok, akik ugyanígy vannak ezzel.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info