Hányszor hallható: „Ne légy már olyan konzervatív!” Érdekes, az viszont, hogy „Ne légy már olyan liberális!”, már ritkábban. Mintha – pláne nagyon is – konzervatívnak lenni abnormális állapot lenne, viszont liberálisnak lenni normális. Mintha az lenne a természetes, ha a zoknit a fejünkre, a sapkát pedig a talpunkra húznánk. Aberrált egy világban élünk, annyi bizonyos.
Mert maga az oly gyűlölt kifejezés is mit jelent? Azt, hogy megőrizni. S mit is szokott megőrizni az, aki az „ember” kifejezésre kiérdemesült? Azt, ami lelkét és testét táplálja, amivel netán szétfeszítheti arasznyi élete kalickányi koordinátáit. Ahogyan tették maguk a régi görögök. Akik bármennyire is élvezték a kulináris vagy éppen erotikus gyönyöröket, mégis többre becsülték azoknál a vallás és törvény adta hagyományok megőrzését. Ahogyan Sebes Gyula tanügyi főtanácsos írta könyvében (Az életre való nevelés, 1940):
„A görög nevelés alapja a vallás és a törvény, célja pedig a jó és szép élet útján megszerezhető boldogság volt. A görög nevelés az ember belső életét, a gondolkodó és érző embert oly magasra akarta emelni, hogy az tudjon uralkodni a külső, a cselekvő emberen. A görög gyermek kicsiny korától fogva hallott isteneiről és nemzeti hőseiről, azok gondolkodásáról és tetteiről, és ezen az alapon megtanulta tisztelni kőket. A két hősköltemény, az Iliás és az Odysseia kitűnő eszköze volt ennek a nevelésnek és ezért köztanulmány tárgya volt. Ezek tanulmányát zenei, vagyis olyan tanulmányok követték, melyek finomítják, nemesítik az elmét és az érző lelket.”
Ugorjunk most a mába! Merthogy soha sem volt fájdalmasabban időszerűbb a konzervatívnak levés – azaz az egyedül természetes létszemlélethez való ragaszkodás –, mint éppen napjainkban. Ennek érzékeltetésére álljon itt két példa.
A minap barátommal egyik gyönyörű dunántúli megyeszékhelyünkön betértünk egy sörözőbe. A pincér, mielőtt egy korsó Ferenc József sört kértünk volna, sorolta, milyen kiváló angol sörökkel tud szolgálni. Látva, hogy a bőség zavarában nehéz a választás, előrukkolt közülük eggyel. Mire megérkezett, rápillantottunk a cégtáblára: „ANGOL SÖRÖZŐ”. Patinás régimódi barokk utcánkban angol söröző! További csalódást elkerülendő, már nem is mertünk körülnézni, van-e arrafelé bárhol is – magyar?
Ha valaki nagyot akar mondani személyek, tárgyak, dolgok nálunk való helyét illetően, mit mond csaknem mindig? „Ez nemcsak nálunk, hanem Európában is így van.” Tetszik érteni? Vagyunk ugye mi. Magyarország, Hungary, Hongrie, Ungarn, Ungheria. Kinek mi. De leginkább egy provinciális, műveletlen gyarmat. És van Európa. Ízig-vérig humanista népek kontinense. Amihez valójában sohasem tartoztunk, viszont éppen ideje, hogy csatlakozzunk hozzá. Ami persze nem megy akkor, ha konzervatívok vagyunk. Hiszen mit mondjunk Brüsszelben, mégis kik vagyunk, ha nem engedjük, hogy az apa jegyben járjon a leányával, viszont kötelezővé akarjuk tenni a hit- és erkölcstant legalább alapfokú iskoláinkban?
Nem vagyunk Európában? Lassan már csak mi vagyunk. Meg a lengyelek. Mert bármennyire is tarolt errefelé Rákosi és Kádár, itt még azért van élet. És vannak magyarok a Kárpátok ölében, akik idehaza ma is átérzik, amit egykor oly távol hazájától Wass Albert. A honvágyat. A történelmi Nagy-Magyarország iránt. Úgy, ahogyan „Dalol a honvágy” című versében fogalmazott: „Istenem, add hogy még / egyszer haza menjek! / Régi hegyeimen / újbort szüreteljek!” Vagy ahogyan Gárdonyi Géza félreértett Göre Gábor-sorozatának címadó hőse, a lepéndi bíró, aki sohasem vágyott arra, hogy messze idegenben bolyongjon. Kötötte a rög. Nem kellett neki valami csupán azért, mert új, pláne, ha az nem jobb a réginél.
Azt mondják, konzervatívok vagyunk? Legyünk reá büszkék! Bőven van mit megőriznünk. Mert csapolhatnak, akár nálunk is, akárhány hektoliternyi angol sört, ha annak hazájában nem ismerik hetedhét országot, a fanyűvő manót vagy a hétfejű sárkányt, amikre szavuk sincs. Beszéljenek hát bármit, amit akarnak, maradjunk csak konzervatívak!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info