Ezt tudtuk meg Gerő András történésztől. Igen, ismételjük: csak úgy önmagában nincsen nemzeti történelmünk. Mert mint a kenyérbe a kovász, úgy kell nekünk zsidóság. Nélküle jóformán nem is léteznénk. De mást is megtudtunk tőle, így azt, hogy a mai holocaust-kiállításoknak az a rákfenéje, hogy „faji alapon” definiálják a zsidóságot.
Az ATV Start Plusz műsorának vendégeként – „A magyar másik” című legújabb könyve megjelenése apropóján – tegnap kifejtette, hogy arra a kérdésre, van-e egységes nemzeti történelem, csak azt a választ tudja adni, hogy nincsen. Mert, folytatta, ahogyan Petőfi és az aradi vértanúk nem magyar származásuk ellenére is magyarok lettek, úgy a kiegyezés után hazánkban élő zsidók többsége is. Amiért magyarul beszéltek, írtak már. Merthogy a nyelv által tartozunk egy kultúrához, egy nemzethez.
Úgy tűnik, Gerő nem tud, vagy nem akar tudni Széchenyi intéséről, arról, hogy „a nyelv pergése még nem dobbanása a szívnek”. Vagy arról, hogy a zsidóság asszimilálhatóságának tétele korántsem evidencia sem a történelemtudományban, sem az irodalomtörténet-írásban. Ami a történelemtudományt illeti, Szekfű Gyulát idézzük – nem először, hátha Gerő András is elolvassa végre:
„A zsidóság elkábított bennünket azzal, hogy nyelvünket rohamosan magáévá tette, vagy ha nem is, a népszámlálásoknál magát túlnyomóan magyar nyelvűnek vallotta. Lelkileg azonban zsidó maradt. A világháború alatt s még inkább az azt követő összeomlás idején a zsidóság megmutatta igazi arculatát. Láttuk, hogy az őszirózsás forradalom után hogyan lepte el a hivatalokat. A kivételek itt se tévesszenek meg bennünket. Ha volt is a bolsevizmusnak néhány zsidó áldozata, az elvitathatatlan, hogy a proletárdiktatúrában a zsidóság a maga nemzetközi érzésének, hatalmi vágyának diadalát látta s tetszelgett abban, hogy a magyar nemzetet vezeti pórázon. A bosszú érzete is dolgozott benne a magyar nemességgel és értelmiséggel szemben, amely őseit századokon át visszaszorította s terjeszkedni nem engedte. Nem tudta ezt elfelejteni, holott a mai generáció már a teljes jogegyenlőségben nőtt fel s mégis a hála helyett a bosszú érzetét táplálta lelkében jótevője iránt.”
Ezeket írta hát korszakos művében (Három nemzedék s ami utána következik, 1935) Szekfű Gyula. Ami pedig az irodalomtörténet-írást illeti, álljon itt művelői közül Farkas Gyula nem kevésbé korszakos műve (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1938) alábbi kitétele:
„Olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul.”
S hogy mennyire nem, azt a műsorban aztán maga Gerő is mintha elismerte volna. Így fogalmazott ugyanis: „Azok a zsidók, akik itt maradtak ebben a kultúrában, és ma is itt vannak, azok magyarok. De nem úgy magyarok, mint azok a magyarok, akik nem zsidók.”
Nem bizony. Okait persze nem részletezte. Pedig nem kellene mást tennie ehhez, mint a két megidézett munkát elolvasnia. No meg, történészhez illően, egy kissé jobban megismerkednie a Horthy-korszakkal, s ilyetén leszámolnia végre azzal, hogy mennyre üldözték alatta a hazai zsidóságot.
És még egy. Megjegyezte végül, hogy a mai holocaust-kiállításoknak az a rákfenéje, hogy „faji alapon” definiálják a zsidóságot. Mert olyan, hogy „zsidóság”, valójában nem is létezik. Hú, kiálthat fel ilyenkor a néző. Nehéz ugyanis követni ezt a Gerőt. Aki nem lő szemünkbe, mint ama hajdani másik, csak éppen elhomályosítja azt, ha hagyjuk.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info