Igen, őt, a – Pozsonyi Ádám találó szavait idézve – „filozófia nélküli filozófus”-t. Akit ez alkalommal Heisler András Mazsihisz-elnök úgy köszöntött, mint „magyar gondolkodó”-t. Az embert ilyenkor rekeszizomgörcs fogja el a röhögéstől. Mert ilyen alapon asszonyságát valójában bárminek titulálhatjuk. Akár néger néptáncosnak is.

De félre a tréfával, folytathatnók. Lássuk csak a hírt magát! A Mazsihisz honlapjának a nagy aktusról szóló tegnapi hírcikkéből idézünk:

„Szeptember 30-án Wallenberg Medállal tüntették ki a Michigani Egyetemen Heller Ágnes Magyar filozófust, holokauszttúlélőt. A Raoul Wallenbergről elnevezett kitüntetést huszonharmadikként vehette át Heller Ágnes. Az első medált 1990-ben Elie Wiesel kapta.”

Heller mint magyar filozófus! A hírcikk szerint „pályafutása során az etika és erkölcs természetét kutatta a modern világban, valamint társadalmi és politikai rendszereket tanulmányozott”. Azt, hogy mégis miként, milyen eredménnyel, nem részletezte. Amin persze nem lepődünk meg. Ami nincs, nem részletezhető. Ilyetén feltételezhető, hogy nem is ezért kapta a csodálatos medált. De akkor miért? Ezt is megtudjuk Heisler neki írott leveléből:

„Ezt a díjat azoknak ítélik oda, akik elkötelezetten védelmezik a humanizmus nevében az elnyomottakat, a védteleneket.”

Megint köhög a bolha. Heller mint humanista harcos! Aki, hogy, hogy nem, elnyomottakon, védteleneken sohasem ért például magyarokat. Mint ahogyan másokat sem. Kivéve egy entitás egyes egyedeit persze. De érettük aztán bizonyára tűzbe tenné a kezét. Amellyel filozófiai művet viszont nem tud létrehozni. Pozsonyi Ádámot idézzük (Czímeres ökrök panoptikuma, 2011):

„Heller újszerű teljesítménye az „Arisztotelész etikája s az antik étosz” című kis veretes munka, melyet görög nyelvtudás nélkül megírni mindenképp meghökkentő teljesítmény. Tristan Tzara s az összes dadaista sárgulna az irigységtől ennyi formabontás láttán.”

Ami után már csak hab a tortán, hogy az ELTÉ-n lehet nála a saját munkásságából is vizsgázni! Már meg sem lepődik az ember. Ki mindenkiből lehet nálunk valaki! Olyanból is, aki sohasem hallott még arról, hogy a filozófia is tudomány. Éppúgy, mint a matematika, fizika, kémia, vagy a vele oly rokon teológia. El kell sajátítani az alapjait s valamelyik ágát művelni szükséges ahhoz, hogy valaki valóban filozófus legyen. Tudós szintű művelői közül a magyar Schütz Antal írta (A bölcselet elemei, 1948):

„Aki csak távolról is találkozott vele, legalább azt sejti róla, hogy általában mélyebb és átfogóbb kérdésekkel foglalkozik, mint más tudományok, és feleletet ígér olyan kérdésekre is, melyekre a szaktudománytól hiába kérünk fölvilágosítást: mi az embernek, az életnek, sőt általában a létnek igazi mivolta, célja és rendeltetése.”

A feleletet mindezekre persze ne Heller asszonyságtól várjuk. Aki egy korábbi nyilatkozata szerint amúgy is ateista. S mint ilyen óhajtja művelni a – filozófiát! Tényleg megáll az ember esze. Minden idők legnagyobb gondolkodói ugyanis pont az Istentől kapott bölcsesség megismerését és megismertetését, megszerettetését tekintették e tudomány végső céljának. Élükön Aquinói Szent Tamással. (Még szerencse, hogy Heller róla nem írt könyvet.) Aki híres Oltáriszentség-himnuszában ekként fogalmazott:

Visus, tactus, gustus in te fallitur,
Sed auditu solo tuto creditur.
Credo quidquid dixit Dei Filius;
Nil hoc verbo veritátis verius.

Magyarul (Babits Mihály tolmácsolásában):

Látás, ízlés, érzék megcsalódhatik,
De a hallás rólad hittel biztosít:
Hiszem azt, mit hinnem Isten Fia szab,
Igéd igazánál mi van igazabb?!

Vagyis éppen ezért az, aki tényleg filozófus, beéri bizony az Ő igazságaival, nem keres azoknál „igazabbak”-at, megnyugszik az általa adott Kinyilatkoztatásban, nem kételkedik egyetlen tanításában sem, s így minden szellemi erejét arra fogja összpontosítani, hogy azokat minél mélyebben megismerje, megismertesse, megszeresse, megszerettesse mind többekkel.

Mert ilyenek voltak az igazi filozófusok valaha. Mint, hogy csak a legnagyobbakat említsük a mieink közül, Temesvári Pelbárt, Fekete Péter, Apáczai Csere János, Benyák Bernát, Pázmány Péter, Pauler Ákos, Kornis Gyula, Schütz Antal, Várkonyi Hildebrand, Bognár Cecil, Brandenstein Béla, Erdey Ferenc, Hajós József, Ibrányi Ferenc, Horváth Sándor, Jánosi József, Kecskés Pál, Kiss János, Kiss Albin, Félegyházy József, Kühár Flóris, Noszlopi László, Werdenich Endre, Jablonkay Gábor, Dám Ince, Somogyi József, Szigeti József, Trikál József, Záborszky István, Zborovszky Ferenc, Mehrle Tamás, Tudós-Takács János.

S akkor még nem is említettük legnagyobb honi gondolkodóink – tehát filozófusaink – sorából klasszikus költőinket, íróinkat! Hiszen, ahogyan szintén Pozsonyi Ádám írja (Göre Gábor mint filozófus, 2008), „a magyar géniusz a filozófiát a költészetben, tetteiben, illetve puszta létében élte (éli) meg”.

Impozáns egy névsor, legalábbis annak, aki csak egy kicsit is konyít a filozófiához. S kaphat akárhány díjat Heller, a felsoroltak cipője sarkáig sem fog felérni soha. Viszont egyenesen életveszélyes a vele való foglalkozás. Olyan a szellemnek, mint testnek a rákos sejtburjánzás. Előbb kikezdi annak kútfejét, a Teremtőt, aztán magát az embert.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info