Szomorú, mondhatják olvasóink és joggal, hogy rovatunkban minduntalan olyan személyekkel foglalkozunk, akikkel mégsem kellene. Merthogy súlytalanok erkölcsileg és szellemileg. Mint Zoltai Gusztáv, akinek új megbízatása mind többek határozott ellenszenvét váltja ki. Mint Schmidt Mária történészét is, aki szerint tevékenysége összeegyeztethetetlen azzal az értékrenddel, amelyet a jobboldali politikai közösség vall.
Aki, tudjuk meg a Magyar Nemzet mai számából, „soha nem gondolta volna, hogy Zoltai Gusztávot kormánytanácsadóvá nevezik ki”, tekintettel arra, hogy a nevezett „a pártállami rendszerben, illetve azóta folytatott tevékenysége egyaránt összeegyeztethetetlen azzal az értékrenddel, amelyet a jobboldali politikai közösség vall”, aki állandóan csak hazánk rossz hírét keltette s kelti.
Ezt mondta tehát a Terror Háza Múzeum főigazgatója. Aki megint fején találta a szöget, mondhatnók. Persze kérdés, ki mit ért ma „jobboldali politikai közösség”-en. Nemcsak ő, bárki. Mert bizonyára nem csupán e sorok írójának, hanem mind többeknek feltűnő, sőt bántó, hogy úton-útfélen „jobboldaliak”-nak nevezik magukat olyanok, akik hol nyíltan, hol burkoltan egy gyékényen árulnak a balféltekén állókkal. (A névsor hosszú, nem is kezdünk bele, elvégre rovatunkban nemrég foglalkoztunk közülük Solymosi Frigyes ámokfutásával.)
Merthogy úgy tűnik, egzisztáló valóság, hogy vannak, akik mindig megpróbálnak „jó ló”-ra tenni. Legalábbis egzisztenciálisan. Akik bármikor átülnek a túlsó partra, és szemrebbenés nélkül kivágják magukat, ha helyváltoztatásuk miértjeit firtatják előttük, miközben belül persze nem változnak. Legfeljebb elégetik a munkásőrzubbonyt, és szmokingban járnak.
Alighanem ők azok, akik közéletünk legrákosabb fekélyei. Akik mindig és mindenhol megakadályozzák 1989 óta, hogy valódi rendszerváltozás történhessen végre, sőt ők voltak visszamenőlegesen már a nyolcvanas évek közepétől is azok, akik az akkortól felerősödött antikommunista ellenállás igazi leszerelőinek bizonyultak. Akik elhitették, hogy vége a moszkvai kucsmákhoz ragaszkodó Brezsnyev-i időknek, és akik helyükbe jönnek, azok már egyáltalán nem holmi vaskalapos bolsevisták, hanem világot járó művelt nyugatias úrfiak.
A folytatást tudjuk. Mégpedig a mából. Amikor még Zoltai urasága a felszínen habozhat. Persze nincsen a történetben semmi új. Aki ugyanis elolvassa Csurka István lélegzetelállító utolsó tanulmányát (Dr. Utólag visszaemlékezése, 2010), rádöbbenhet belőle, milyen folyamatok zajlanak az örvényben jó ideje.
Amint leírja benne, valamikor 1984 végén vagy 1985 elején vacsorameghívást kapott Soros György megbízatásából Eörsi Istvántól. Amit elfogadott, és amin a már akkor dollármilliárdos azt igyekezett kipuhatolni, hogy a kommunizmus általa már biztosan tudott összeomlása után kiket tud ujjai közé csavarni, s a kiszemelteket mennyire tudja nemtelen céljai szolgálatába állítani. Mindezeket akkor Csurka persze még nem tudhatta. Amint maga írja, „Dr. Utólag”-ként bizony sok fejbekólintást kellett átélnie ahhoz, hogy megelégelje a hatalomátmentés démoni természetét. De megelégelte, s ennek jeleként megírta 1992-ben legtöbb port kavart tanulmányát.
Meg bizony. És a hatás? A köszönet, a hála, hogy megint csak mások helyett írt és szólt? Ismét a „Dr. Utólag visszaemlékezésé”-ből vagyunk kénytelenek idézni: „Nincs mivel dicsekednem. A leleplezés után tizennyolc évvel még fennáll az a rendszer, amelyet lelepleztem”. Ilyenkor önkéntelenül is elhomályosul valahogy az ember szeme a fájdalomtól. Merthogy még mindig itt tartunk.
Igen, itt. Seregestől senkik jönnek és mennek, mondhatnók ma is a költő után szabadon. Szabadon? Valójában partvonalon kívül, utóvédharcot vívó rezervátumlakók módjára. Akikkel szemben ott vannak nyeregben továbbra is azok, akiknek a tevékenysége hiába összeegyeztethetetlen azzal az értékrenddel, amelyet a jobboldali politikai közösség vall, szent tehenekként valahogy továbbra is elmozdíthatatlanok.
(Fotó: Terror Háza)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info