Már akinek, tehetnők hozzá. Nyilván nem egy irodalomtörténésznek, toldhatnók meg még. Nos, pedig annak. Ungvári Tamásnak. Azt persze, mitől és mennyire az, most ne firtassuk. Főleg azok után, hogy a nevezettről kitüntetése előestéjén ekként nyilatkozott.
Az ember, pláne ha valóban irodalomtörténész, egyik ámulatból a másikba esik, amikor Ungvárit hallja. Az ATV vendégeként kedden Kálmán Olgának elmondta:
„Az embereket váratlanul érte Kertész kitüntetése. Nem számítottak arra, hogy ilyen korrekt, kiváló dolog jut eszébe a kormányzatnak.”
Merthogy Kertész egy fenomén. Akinek kitüntetése jogosságáról éppen ezért értelmetlenség vitatkozni. Vezető fárosz, láng, kritikus elme, akit ő mindezekért naponta olvas, mert megrendül, „milyen mélységekig jut el”. Azt viszont, hogy mégis mitől lenne mindez, nem árulta el. Csak arról hadovált, hogy azért nyűgözi le, mert a kitüntetett nem lett öngyilkos a vele történtek után sem. Merő véletlenségből túlélő maradt, s visszajött legnagyobb örömére:
„Kertész Imrét elfogták és elvitték Buchenwaldba, és ott megalázták, megtiporták, és teljes véletlenségből élte túl és a regény erről a véletlenről szól.”
Nos, ami a megalázást és megtiprást illeti, a minap idéztünk éppen a Sorstalanság című kötetéből. Csak emlékeztetőül:
„Buchenwaldban is van krematórium, természetesen, de mindössze csupán egy, s ez itt nem a tábor célja, nem a lényege, a lelke, az értelme – mondhatom bátran –, hanem csak olyanokat égetnek el benne, akik már a táborban múlnak ki, a tábori élet rendes körülményei közt.” Egy oldallal odébb pedig egyenesen így nyilatkozott: „Buchenwaldot én is hamar megszerettem.”
Ennyit arról, mennyire olvassa figyelmesen Ungvári Kertészt. Ami még csak talán hagyján. De mit szóljunk ahhoz, hogy a Bushenwald poklából való visszajövetelét „parúziá”-nak, „megváltástörténet”-nek nevezi? Holott a jelzett görög szó (parouszia) Krisztusnak a világ végén való eljövetelét jelenti. Úgy tűnik tehát, az irodalomtörténetből az ókeresztény korra vonatkozó fogalmi ismeretei sem magasabb szintűek, mint amúgy általában az esztétikaiak. Ugyanis szemrebbenés nélkül képes volt kijelenteni:
„Visszajött abba a nyelvbe, aminek a legnagyobb mestere volt. Kertész Imre a legkristályosabb fogalmi magyar nyelven ír.”
No de miről? Netán magyar tájaink színeiről? No nem. Magyar ő, persze, de mérsékelten. Sőt inkább csak nyomelemekben. Fő témája egészen más, még ha azt anyanyelvünkön fejezi is ki. Ami Ungvárit még álmaiban is megkísérti:
„Az alváskészségemet elvesztettem akkor, amikor behunyom a szememet és égő házakba menekülök.”
Meg a zsidó lét. De csak bizonyos esetekben, mint Kertészt. Aki azt vallja önmagáról, hogy nem „archaikus zsidó” – nincsen szakálla, pajesze –, de amikor Auschwitzba elmegy, akkor aztán az. Amit idehaza ellenben folytonosan szégyellnie kell. Meg vele együtt Ungvárinak Budapestet, amiért elfelejtették Kertész díszpolgárává avatni. Ahol viszont van egy Új Színház, amely képes műsorra tűzni Csurkát. Meg általában is hatalmas bajok vannak:
„Nem értik az emberek azt, hogy folytonosan konfliktusokat gerjeszteni értelmetlen, főként szellemi kérdésekben. Próbáljon valaki jobbat írni, mint Kertész Imre. Az irodalom nem abból áll, hogy meghalt nyilas írók hamvait cipeljük keresztül Európán, és visszük Erdélybe.”
Utóbbi mondatát olvasva nyilvánvaló, hogy anyanyelvünkhöz sem viszonyul másként, mint az esztétikához és általában az irodalomhoz. Eljutott odáig, hogy zsigerileg gyűlöl mindent, ami nem a (nagybetűs) Holocaustról szól.
„Óriási szívességet tesz a magyaroknak, a magyar nyelvnek, a magyar zsidóságnak azzal, hogy Kertész odamegy és átveszi a díjat.” – mondta búcsúzóul Ungvári. Nos, nekünk viszont azzal tenne, ha ezek után soha többé nem nyilatkozna sehol sem.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info