Még mindig áll a bál a politikai paletta baloldalán, amiért Bajor Imre halálhíre nem lett közhírré tétetve. Merthogy a mindentudó médiamogulok szerint világklasszis volt ugyebár az elhunyt. Olyasvalaki, akire úgy kellene mindnyájunknak emlékeznünk, mintha színészkirály lett volna. Holott, valljuk, be, még ripacsnak is rossz volt.
Például az ATV-nek még tegnap is témája volt, hogy halálhírét nem mondák be minden fórumon. Havas Henrik és Váncsa István arról panaszkodtak benne, hogy élete végén félreállították, amibe aztán bele is betegedett.
„In gustibus non est disputandum” – vallották a régi rómaiak. Magyarul ízlésekben nincsen vita. Tényleg nincsen. Csakhogy itt egyáltalán nem erről van szó. Hanem arról, mégis miért kellene megemlékezni olyasvalakiről, akinek nem volt – ízlése?
Mert könnyhullatás ide, könnyhullatás oda, aki csak egyszer is látta, hallotta őt, alighanem azonnal a hányinger kerülgette. Olyasvalaki volt ugyanis, aki még egy ripacs kisujjáig sem ért fel soha. Nagyon is múló rivaldafényben úszó percemberke volt.
Éppúgy persze, mint azok, akik most annyira siratják. Akik, a most elhunyt imádottjukhoz hasonlóan, valahogy képtelenek megérteni azt, hogy egy vérbeli színész nem az alantas szférák lipótvárosi humorizálásától válik valóban világklasszissá.
Az pedig, hogy oly sokan tapsoltak neki s most könnyüket hullatják érte, az égvilágon nem jelent semmit. Azon kívül legalábbis, hogy olyan korban élünk, amikor a Teremtő adta plebsz ízlésvilágon kívüli, s ezért kizárólag az efemer sikereket díjazza.
Csodálkoznak tehát, hogy halálhíre nem lett közhírré tétetve? Még ripacsnak is rossz volt! Akik kalaplevéve emlékeznek most róla, úgy tűnik, nem tudják, milyen is egy vérbeli színész. Mint amilyen volt például Páger Antal, a színészkirály, aki, szemben az elhunyttal, sohasem proliként, hanem mindig is profiként lépett színpadra.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info