Aligha szükségesek olvasásszociológiai felmérések annak konstatálásához, világunk elszürkülése, sőt kiüresedése mennyire köszönhető annak, hogy nem, vagy alig olvasunk nép- és tanmeséket. Pedig mennyi mindent tanulhatnánk belőlük! Legfőképpen azt, hogy a világot megrontó erők mennyire nem tudják megtagadni önnön természetüket
Nincsen olyan nemzet, amelynek ne lennének „fabulái”, egyértelműen jellemnevelő célzattal íródott nép- és tanmeséi. Gondolhatunk eklatáns példaként az ókorból Aesopus és Phaedrus, nálunk Heltai Gáspár vagy Benedek Elek ilyen műveire. Vagy akár csak múlt századunkból a már rovatunkban is ismertetett Wass Albert-tanmesére „a patkányok honfoglalásá”-ról.
Ezek mindegyike megmutatja, hogy az emberi karaktertípusok mennyire állandóak általában s mennyire hasonlítanak egy-egy állat legjellemzőbb tulajdonságához. Klasszikus tömörségükkel bizony többet elárulnak természetünk titkairól, mint akárhány pszichoanalízis.
S hogy mennyire, annak szemléltetésére álljon itt a kétszázhuszonnyolc éve, 1786. május 30-án született meseírónk és aforizmagyűjtőnk, Fáy András alábbi remekbe szabott tanmeséje.
Eszerint a skorpió egyszer arra kérte a teknősbékát, vigye át a hátán a folyó túlsó partjára. A teknősbéka azonban vonakodni kezdett, mert ismerte a skorpió orvul támadó alattomos természetét. De miután a skorpió esküdözött, hogy nem tudna hálátlanságot elkövetni, a teknősbéka fölvette a hátára. Ám amikor a víz közepén jártak, érezte, hogy a skorpió fúrja a hátát. Fölháborodva szemrehányást is tett a szószegésért, mire a skorpió így felelt:
„Jobb lenne, te ostoba, ha magadnak tennél szemrehányást, amiért abban bíztál, hogy meg tudom tagadni a természetemet!”.
Bízunk benne, hogy nem szükséges kommentár mindehhez.
Ifj. Tompó László – Hunhír. info