Rovatunkban már számtalanszor feltettük a kérdést, miért nincsen ma valódi magyar szépirodalom? Nagybetűs, olyan, mint amilyen Arany vagy Jókai korában volt. S válaszunk nem volt más, mint hogy azért, mert azok zömének, akik ma pennához, illetve – hja, modernizmus! – billentyűzethez nyúlnak, jóformán semmiféle érdemi témájuk nincsen. Pláne eszményük. Amit adnak, olyan, mint a falevél, amit bármikor elfúj a szél.
Iskolapéldák erre nemcsak a minimális példányszámban megjelenő, regényekként, elbeszélésekként, drámákként vagy verseskötetekként beharangozott sajtótermékek, hanem (kevés kivétellel) a napi médiumok tárcarovatában megjelenő szösszenetek is. Ahol az élet piszlicsáré pillanatairól, vegetatív végességeiről piszmognak legfeljebb néhány ezer karaktert a jobb sorsa érdemes billentyűzettel. Magyarul a nagy nihilről.
Évtizedek óta favorizált fazonok járnak ebben élen. De már nem a Berkesi Andrások és Moldova Györgyök. Nem, az ő csillaguk már régen a jól megérdemelt felejtés óceánjába hullt. Ám vannak helyettük olyanok, akikkel ez valahogy még mindig nem történt meg. Tekintettel a korán beköszöntött s hosszú magyar nyárra, nem fárasszuk olvasóinkat névsorolvasással. Maradunk hát ábécénk elejénél. Az E-nél.
EP-nél, Esterházy Péternél. Mert ez a drága jó ember, nyúljon lúdtollhoz vagy klaviatúrához, olyat még nem alkotott, amit egy olvasni tudó hányinger nélkül tett volna le. Főleg, hogy öregszik. Merthogy nála nincsenek gátlások. Ha jó apucijáról kiderül, hogy III/III-as ügynök volt, kiteregeti szennyesét ország-világ előtt. Mert, ismételjük, nála nincsenek gátak. De hát nemcsak azok nincsenek. Témák sincsenek, valljuk be.
Legalábbis helyette. Mert ha ezt megtenné, még ugranának a köteteiért járó millák. De mi van akkor, ha, akarva-akaratlanul, mást teszi meg ezt? Pláne az ő berkeiben? Mert most ez történt. Ugyanis a Néphazugságban tegnap bizonyos Kácsor Zsolt (igen, nem tévedés, ilyen névvel is lehet nálunk valaki büntetlen előéletű!) azzal fárasztotta a billentyűzetet, hogy megossza EP-vel kapcsolatos, életét máig oly meghatározó élményét.
Eszerint 1994-ben egy barátja dedikáltatta EP-vel „Bevezetés a szépirodalomba” című végtermékét az akkor pár hónapos kislánya, Rebeka nevére. A kötetbe ennyi került: „Rebekának atyai közvetítéssel (húsz év múlva kikérdezem!)”. Aztán most, hogy elérkezett ennek huszadik évfordulója, szépen fölhívta barátját, s megkérdezte, Rebeka a dedikált könyvet elolvasta-e időközben, mire közölte, hogy – nem.
Ciki, ugye, legalábbis EP rajongóinak tolvajnyelvét idézve. Szóval már a barátoknak sem kell EP. Dedikálva sem! Hát ezt is megértük. Ám mielőtt majd kibújnánk bőrünkből ezen érzett örömünkben, ne feledjük, azt azért még nem értük meg, hogy mind többen odategyék helyettük is EP-t, ahová valójában való. Mert ugyebár illene már végre belátniuk, hogy a tűz nemcsak melegíteni, hanem tisztítani is tud!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info