Egy nemzet sorsfordító történelmi folyamatait nem feltétlenül mindig hivatott történészek örökítik meg leghitelesebben. Gyakorta írók teszik ezt meg helyettük. Mint például a húsz évvel ezelőtt ezen a napon amerikai száműzetéséből szülőhazájába, Oroszországba visszatért orosz íróóriás, Alekszandr Szolzsenyicin. Aki utolsó nagy elhallgatott művében Trianon bekövetkeztének miértjére is választ adott.
E művében, a két kötetes, magyarul is megjelent Együttben az oroszság és a zsidóság meglehetősen konfliktusterhes kapcsolatrendszerét tárta fel. Ugyanazt a folyamatot, amit nálunk egy évszázaddal korábban Bartha Miklós a Kazár földönben. A talmudista gyökereihez babonásan ragaszkodó, minden más nép körében csak konfliktusok egész sorozatát kiváltó zsidóság pszichológusokért kiáltó antiszociális berendezkedését, mindenekelőtt a csillagászati kamatszedése kiváltotta népi elégedetlenséget.
S ezért Szolzsenyicinnek pontosan ugyanaz a sors lett osztályrésze élete alkonyán, utolsó nyolc évében, mint egykor magyar elődjének, Barthának. Szolzsenyicin e művét ugyanis alig lehetett megkapni Moszkvában. Nálunk ugyan akadt kiadója, de érdembeli méltatója csak egy. Csurka István. Akit éppen e műve ihletett 2008-ban, az orosz íróóriás halála évében briliáns tanulmánya, Az áldozat imperializmusa megírására. Mert ahogyan írja benne, az Együtt két vaskos kötetében „nemcsak az orosz zsidó sorsról van szó, a magyar sors is itt fekszik előttünk”.
Itt bizony. De miről is van konkrétan szó? Egy intézményesített, a holocaustipar működési mechanizmusait megértető életformáról, a kahalról. Amelynek mibenlétéről Csurkát idézzük:
„Egy elhallgatott, a modern élet által betemetett életforma, amelynek társadalomszervező és hatalommegszerző módszerei a világ zsidóságában ma is tovább élnek és hatnak. A kahal egy nép fennmaradásának önkéntes vakságig és az önemésztésig terjedő rendje, amely a nép fennmaradásáért és az életformáért képes a saját népe egy egészének feláldozására is, amely nem ismer más létcélt, csak a talmudista zsidóként való fennmaradását. A kahal a századok alatt a cionizmus alapjává, és Amerika zsidók általi meghódítása után a világhatalom megszerzésének eszközévé vált.”
Innen egyenes út vezet például nálunk a Mazsihisz kormányszintű életben tartása okának felismeréséhez is. Mert mindegy, ki áll annak élén, Zoltai Gusztáv vagy Heisler András. Egy a lényeg: tagjai és az állami szervek tartsák életben – őket. Nem az általuk képviselteket, kizárólag őket! S ha ez nem, vagy legalábbis nem olyan mértékben történik meg, ahogyan azt ők elvárják, megindul részükről a propagandaháború: antiszemitizmus van! Antiszemita a kormány, antiszemita a nép. Az általuk képviseltek viszont nem tiltakoznak ez ellen. Meglapulnak, mint dinnye a fűben.
De menjünk csak vissza a történelembe! Így volt ez már a XVIII. században is, amikor Lengyelország felosztását követően a cári Oroszország megkapta Lengyelország keleti zsidókkal sűrűn lakott területeit. A lengyel nemesi társadalom azonban hiába igyekezett (fizikai) munkához szoktatni a zsidó tömegeket. Csak nagyon kevesen váltak közülük földművesekké, ellenben annál inkább támadtak soraikból, akik megszervezték a csendes ellenállást az oroszság ellen. Ezt volt végül is a kahal, amolyan igazgatási szervezetük, amely, írja Szolzsenyicin nyomán Csurka, „vaskezű elnyomó szerv volt: tiltotta a tanulást, még az orosz nyelv elsajátítását is, elzárta a felvilágosodás eszméit a gettók népétől, csak a Talmudban való elmerülést tartotta elfogadhatónak, és a nemzetiség megtartásának zálogát egyedül a szigorú elkülönülésben látta”.
A kahal hamarosan pókhálóként szőtte be a cárok régi birodalmát, amelynek orosz lakossága sokkal nyomorúságosabb helyzetbe került, mint a kahal tagjai. Elérték, hogy ne lehessen feltenni a kérdések kérdését: ki van hatalmon? Akárcsak minálunk. „Ezt a kérdést a maga teljes valóságában nem szabad feltenni, mert ez antiszemitizmus, ugyanis a zsidóság van hatalmon.” – írta Csurka, tudva: „a jobb- és baloldal lényegében véve csak színjáték: az uralkodó elit ugyanaz”. Hiszen mögöttük ott áll a láthatatlan hatalom, a kahal.
Igen, a kahal, amelynek tevékenysége felgöngyölítésével Szolzsenyicin lényegében Trianon bekövetkeztének miértjére is választ adott. Mert hogy a kahal ott állt az országunkkal 1920. június 4-én történtek mögött is. Csurkát idézzük ismét, de mintha eredendően Szolzsenyicint olvasnánk:
„Maga Versailles és benne Trianon a kahal műve, kiteljesedése, győzelme. Ezt éppen annyira nem tudja a világ, mint korábban azt, hogy ki ölte meg Sztolipint, vagy hogy mi volt az igazság a cár és a pogromok kérdésében. Meghirdetve a demokrácia és a népek önrendelkezése van, megvalósítva a népek megcsonkítása és megszégyenítése. A Trianon palotában alakult ki az a szemlélet, hogy a vesztesekkel mindent meg lehet tenni, azok voltaképpen nem is emberek.”
S ez a szemlélet aztán antarktiszi cégpáncélként szilárdult meg, hiszen például a versailles-i rendszerrel szembeni jogorvoslás mézesmadzag-ígéretével létrejött Népszövetség első elnöke éppúgy zsidó volt, mint Trianon létrejöttekor a Francia Köztársaság elnöke. Akik, a kahal érdekeinek megfelelően, gondoskodtak e szemlélet meggyökereztetéséről, arról, hogy Masaryk és Beneš magyarellenes, vagy Henry Morghenthau németellenes propagandája egyértelmű helyeslésre találjon kormányszinteken is.
És, tesszük hozzá, gondoskodnak ma is. „Kicsi ország, kicsiny nemzet, punktum. A határok meg, tetszik, nem tetszik, sérthetetlenek. Elvégre mind a magyar, mind a német bűnös nemzet.” Miért? Mert valahogy nem illeszkedik be egyik sem történelmi eszméi és eszményképei alapján a KAHAL világába. Sőt az orosz sem. Írástudóik óvják ettől övéiket. Nem is kevesen. A sor elég hosszú, Barthától Szolzsenyicinen át Csurkáig.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info