Bizonyára megfigyelték olvasóink, milyen sokan panaszkodnak, hogy egyre kiveszőbb az olvasáskultúra, az írott sajtó szeretete. Köztük önmagukat deklaráltan keresztényeknek mondó könyvkiadók is. Kérdés azonban, hogy milyen példával járnak elő abban, hogy ne így legyen. Hogy csak valódi történelmünk, irodalmunk s keresztény hitünk értékeit közvetítsék s ne mást. Mindenekelőtt ne gyarapítsák a holocaustkultusz fércműveit.
Mert ugyanis a jelek szerint erre megy ki ama bizonyos. Egyre szaporodnak a „keresztény könyvhetek”. Jelenleg Székesfehérváron zajlik ilyen. Prohászka Ottokár püspöki székhelyén. Ahol, miként mogyorós táblában a mogyoró, akár nyomelemekben is felbukkanhatnak a kínált könyvek között olyanok, melyek köszönő viszonyban vannak a nagy püspök szellemi örökségével. Nagyobb arányban persze aligha. Az már politikailag inkorrektség lenne.
Képzeljük csak el, ha felbukkanna ott a Gede Testvérek Kiadó által még 2003-ban megjelent, ma is hozzáférhető Prohászka-kötet! Az én antiszemitizmusom. Összegyűjtött zsidótárgyú írásai és beszédei Bosnyák Zoltán bevezető tanulmányával. Ugye lenne haddelhadd? Mert ugye minekünk éjt nappallá téve kell bizonygatnunk, hogy nem volt Prohászka antiszemita. Miként mi sem. Tetszik, nem tetszik, bizony szalonképeseknek kell lennünk nekünk is.
Akárcsak az 1848-ban „jó és olcsó könyvek” kiadására alapított Szent István Társulatnak (SZIT), amely május 12-étől 17-éig fővárosunkban tett eleget a média fősodra elvárásainak az immáron huszonkettedik Szent István Könyvhéten. De hogyan! Az ilyenkor szokásos Stephanus-díjat ezúttal Bolberitz Pál és Fésűs Éva kapta. Az előbbi, tekintettel bölcseleti munkásságára, megérdemelten. De az utóbbi mire fel? Csak nem kérészéltű mesekönyveire?
Ám ez még nem minden. A SZIT megjelentette Dávid Katalin művészettörténész emlékiratait a – „soá”-ról. Amelyben nem győzi bizonygatni, mennyire elítéli azt. Aki az efféle soraival („Az Egyház alapítása óta a zsidóság és a pogányság egységét jelenti. Kereszténység nincsen a nélkül a szövetség nélkül, amit Isten a választott néppel kötött, és amit soha nem vont vissza. Soha!”) azonban valaha kapásból elégtelent kapott volna hittanból.
De érdekli ez a SZIT vezetőit, Farkas Olivér igazgatót, Sarbak Gábor elnököt és Rózsa Huba alelnököt? Vagy a jobb időket megélt Kairosz Kiadót, amely Somos Zsuzsanna „Magyar szentek és hősök a nagyvilágban” című könyvévvel állt elő, amelyből megtudjuk, hogy Antall Józsefnek van egy párizsi parkban emléktáblája? Igen, nem tévedés, van tehát, aki a nevezettet szentnek tartja. Ám tartsa annak, de mi a célja mégis ennek reklámoztatásával?
Meg aztán megkérdezhetjük, a nevezett notabilitásoknak mi volt a céljuk továbbá azzal, hogy a Szent István neve által deklaráltan katolikusként beharangozott könyvhéten helyet adtak a – finoman fogalmazva – nem kifejezetten odavaló választékkal fellépő Kálvin- és Luther Kiadónak? De ami a legfőbb kérdés: ha ma már fehér hollók az olyan szerzők, akik valóban időtálló műveket alkotnak, miért nem adnak ki a SZIT vezetői régi szerzőiktől ilyeneket?
Pedig volna kiktől mit. Csak néhány név találomra, hátha meghallgatásra talál javaslatunk: Balanyi György, Bangha Béla, Endrefalvy Ottó, Gerely Jolán, Horváth Sándor, Kecskés Pál, Koszterszitz József, Kühár Flóris, Lantos-Kiss Antal, Marczell Mihály, Müller Lajos, Platz Bonifác, Schütz Antal, Szívós Donát, Szuszai Antal, Tower Vilmos, Tóth Tihamér, Uzdóczy-Zadravecz István, Walter János. Valamennyi művük szép magyarsággal, kristálytiszta logikával megírt világnézeti iránytű lehetne ma is.
Persze nem véletlen az ódzkodás megjelentetésüktől. Akkor ugyanis bekezdéseket, sőt oldalakat kellene kihagyni belőlük. Vagy ezek sűrűsége esetén egyenesen ejteni kellene őket. Mert, ezúttal csak egy példával szolgálva, itt van dr. Trikál József(1873-1950), a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Kara néhai professzora, sőt dékánja 229 oldalas könyve (Új Élet a régi romjain, 1934), amelynek 139-140. oldalán szóról szóra ezt olvassuk tőle:
„Mindezideig nem jött ki ez a szó a tollam alól: zsidó. De most kijő, mert ki kellett jönnie. A XIX. század liberalizmusa, demokráciája, kapitalizmusa, szocializmusa és bolsevizmusa – zsidó. A zsidó világuralom a XIX. században érte el csúcspontját. A világban szétszórt és egyes nemzetek között élő zsidóság képviseli főképp azt a személytelen, felelőtlen és láthatatlan hatalmat, amely az összes nemzetek fölé csúcsosodott és a nemzetek fölött álló jogrendet alkotott. Nem akarom mondani, hogy ez a jogrend kizárólag csak a zsidóságot képviselte. De merem állítani, hogy kilencven százalékban csak őket. A megmaradt tíz százalék a hazafiatlan és nemzetietlen tőkét jelenti, amely jobban szerette a pénzt, mint a hazát. Jobban a saját hatalmát, mint nemzete boldogságát.”
Szólj igazat, betörik a fejed, tartja a közmondás. Mert lehet ám szépeket szavalni emelkedő meg gyarapodó nemzetről, ha hovatovább csak politikailag korrekt művek jelentethetők meg. Hihetetlen, de tény: taroló megfeleléskényszer jellemzi honi állapotainkat továbbra is, a jelek szerint nem kivéve alóla (tisztelet a nyomelemnyi kivételnek!) az önmagukat nemzetinek-kereszténynek tartó könyvkiadókat sem.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info