Mi sem jellemzőbb a felvilágosodásként elnevezett elsötétülés mindmáig való hatására, mint a forradalmak és forradalmárok kultusza. Több mint fél évszázada hivatalos médiumaink és iskoláink más sem sulykolnak, mint hogy a történelem osztályharc. Az elnyomottak forradalma elnyomóik ellen. S mindig az elnyomottakat kell ugyebár piedesztálra emelni. Mint nálunk az ezért kivégzett Martinovics Ignácot és társait.
Elfeledtetve, miért, hogy Martinovics és társai megérdemelték sorsukat.
Mint a mesében, mondhatnók. Volt egyfelől a despota császárok és királyok, gaz feudális főurak és főpapok, léhűtő arisztokrata grófok és bárók teljhatalma, másfelől az ellenük akárhányszor fellépő, mégis általuk elbukó, kisemmizett pór alattvalóik hatalomnélküli tengődése. De csak 1789-ig, a „nagy” francia forradalomig. Mert azután rögvest kezébe vette végre az istenadta nép a hatalmat, ledöntötte a dölyfős uralkodók trónjait és a „nép ópiumá”-t jelentő katolicizmus oltárait. Új időszámítás kezdődött – hirdették ki diadalittasan.
De kik? Többnyire köztörvényes bűnözők, akikből, miután a „rettegett” Bastille-ból szétengedték őket, a forradalmi terror legszadistább vérengzői váltak. De olyanok is, akik íróasztal mellett szőtték utópiáikat a szerintük amúgy nem létező Isten törvényei alól felszabadított társadalmak leendő életéről. Mint – csak néhány húzóneveket említve – Voltaire, Roussseau, Diderot Franciaországban, vagy nálunk Martinovics Ignác és vele együtt kivégzett négy társa: Hajnóczy József, Laczkovics János, Szentmarjay Ferenc és Sigray Jakab.
Maradjunk csak a kétszáztizenkilenc éve, 1795. május 20-án kivégzett Martinovics Ignácnál. Aki amúgy ferences szerzetesként indult. Rendje reguláinak megtartását azonban hamar nyűgnek tartotta. Amint Dugonics András feljegyzi, hetykén bánt testvéreivel. Amikor aztán a nagyváradi akadémiára tanárnak jelentkezett a bölcsészeti, természettani és mennyiségtani tanszékre, meghallgatásakor professzorai alkalmasságát kipuhatoló kérdéseire nem tudott kellően felelni, ezért elutasították. S még ő csodálkozott ezen módfelett!
Egyre szaporodó, ámde eredetiség nélküli műveivel mégis elérte, hogy ideig-óráig tanári állást kaphasson Lembergben, s tagja lehessen a haarlemi, hessen-homburgi, müncheni, stockholmi és szentpétervári akadémiának. Viszont ismét megjárta, amikor a bécsi és a pesti egyetem fizikai tanszékére pályázott. Ezúttal is többnek mutatta magát, mint amennyi volt. Hiába nevezte ki II. Lipót udvari vegyésszé és királyi tanácsossá, I. Ferenc császár pedig szászvári címzetes apáttá és a császári kabinetiroda tagjává, hamar elveszítette ezen állásait is.
El bizony, ugyanis a Gotthardi Ferencnek, II. Lipót titkosrendőrsége főnökének jó hírnév szerzése céljából az illuminátusokról és a jezsuitákról küldött jelentéseinek hamissága hamar feltűnt. I. Ferenc ugyanakkor nyomozást indított a forradalmi elveket hirdetők ellen és elkoboztatta műveiket, melyek között szerepelt Martinovicstól is három névtelenül megjelent. Ezt követően egyre nyíltabban kezdte támadni nemcsak a császári udvart, hanem a katolikus vallást és klérust is, műveit pedig az illuminátusok egyre szélesebb körben kezdték terjeszteni.
Párizsban a jakobinusok klubja forradalmi társulat alakításával bízta meg, s ennek eleget téve megkezdte abba a tagtoborzást, Magyarországon pedig két társaságot alakított: a Reformátorok Társaságát és a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség Társaságát. Megtette vezetőjükké magát, négy társát – Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost, Szentmarjay Ferencet és Sigray Jakabot – pedig megbízta azok kormányzásával, ámde hamar eljött ezúttal is a lelepleződés pillanata, noha még csak hetvenöt tagot számoltak.
Bizonyos Franz Josef Saurau gróf egy beavatott magántanító feljelentése alapján ugyanis kibogozta összeesküvéseinek szálait. Ennek híre Martinovicshoz is eljutott, aki erre Bécsbe sietett és mindkét titkos társaságot feladta. Több társával együtt Bécsben elfogták s rövidesen a pesti társaság működéséről is fellebbent a fátyol. 1795-ben társaival együtt a császárvárosban a kúria fej- és jószágvesztésre ítélte társaival egyetemben, de úgy, hogy először őt végezzék ki, s csak azután négy társát. Az ítéletet a király megerősítette.
Ami azonban minden világi ítéletnél súlyosabbnak bizonyult számára, az egyházi rendből való kizárása. Ugyanis mind a kánonjog, mind a Werbőczy István révén szentesített magyar szokásjog értelmében klerikus hóhér által nem végezhető ki, amiért is a halálos ítélet előtt Batthyány József bíboros Kondé Miklós püspököt bízta meg e súlyos feladat végrehajtásával, amely után őt átadta kivégzőinek. Rendületlenül bízva a király végső kegyelmében, gyóntatópapjától kért föloldozást, megcsókolva annak kezét s a neki általa nyújtott feszületet.
Kétszáztizenkilenc éve tehát e napon négy említett társával együtt került sor kivégzésére a budai „generális kaszálórét”-en, amely ekkor kapta a Vérmező nevet. Mementójaként annak, mennyire nem lehetett akkor még büntetlenül lázítani trónok és oltárok ellen. Ha valaki kezébe venné műveit, vagy a jeles néhai történetíró, Fraknói Vilmos tartalmukat ismertető könyvét (Martinovics élete, 1921), elhűlve tapasztalhatja, miket tanított. És megértheti belőlük, mennyire nem előzmények nélküli volt nálunk már az 1919-es vörös terror is.
Ugyanis, ahogyan írja Fraknói, annak előkészítéseként már március 1-én A magyar jakobinusok emlékezete címmel megjelent díszműben megemlékeztek Martinovics és társai emlékéről, mint akik „először hirdettek Magyarországban köztársasági eszméket”, s aztán a három hét múlva a 133 napos rémuralom benne „a kommunista tanok hirdetőjét látván, iránta kegyeleti tartozását azzal rótta le, hogy levélbélyegeinek egyikére arcképét helyezte el, és május elsején a Vérmezőn nagyméretű ideiglenes szobrászati művet állított emlékének”.
Annak a Martinovicsnak, tesszük hozzá, aki szerint a vallások a „vénasszonyok meséi”-hez hasonlók, s a hataloméhes, eltörlendő klérus által a tömegekben megszilárdított „Isten-eszme” helyébe az „ész vallásá”-t kell emelni, elvégre az emberi elme megismerési lehetőségei úgyszólván végtelenek, így nincsen se Isten, se lélek, csak az, amit érzékszerveinkkel felfogunk. Jézus pedig csak amolyan „néptribun” volt, semmi több, s a legfőbb hatalom a minden hierarchikus meghatározottságot önmagáról levető, saját „öntudatá”-ra ébredő „nép”.
Amint kiváló egyháztörténészünk, Meszlényi Antal megjegyezte művében (A jozefinizmus kora Magyarországon (1780-1846), 1934), „Martinovics az élet értelmét filozófiai elmélyülés nélkül filozofikus magaslatról akarta megoldani s azt hirdette, hogy a bölcselet az embert a szenvedélyek megfékezésére képesíti anélkül, hogy szüksége volna vallásra.” Ám még ha csak önmagát rántotta volna szellemi süllyesztőbe! Múlt századunk ateista politikai törekvéseihez, legalábbis hazánkban, komoly muníciókat adott s ad mai a liberálisokéihoz.
Legjobb volna az ő és társai emlékét egyszer s mindenkorra elfelejteni. Amit viszont aligha lehet, hiszen tanításai máig élnek. A felvilágosodásként elnevezett elsötétülés mindmáig való hatásaként a forradalmak és forradalmárok kultusza. Médiumaink és iskoláink ugyanis ma sem sulykolnak mást, mint hogy a történelem osztályharc. Az elnyomottak forradalma elnyomóik ellen. S mindig az elnyomottakat kell ugyebár piedesztálra emelni. Mint nálunk Martinovics Ignácot és kivégzett társait.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info