
Merthogy mindennek van határa. A holocaustozásnak is. Ugyanis ha így megy tovább, alighanem túllépik a társadalom ingerküszöbét mindazon, kormányokat megkörnyékező körök, melyek nem elégszenek meg a politikai életben való holocaustozással. Nekik az kell, hogy ama bizonyosból is mindig ez folyjék, s hogy főleg a tankönyvek szuggerálják azt nebulóinkba, hogy bűnösek voltak eleik az ő veszteségeikért!
Hol máshol persze, mint a Néphazugságban adta tudtul mindezt csütörtökön Szántó T. Gábor, a Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóirat főszerkesztője. Merthogy óriási a baj. Érezhetően megnövekedtek a zsidóellenes előítéletek:
„Három évvel ezelőtt merült fel a kormány által életre hívott Zsidó Közösségi Kerekasztalon, hogy az érezhetően megnövekedett zsidóellenes előítéletekkel szemben – melyet a gazdasági válságot kihasználva, a szélsőjobboldal gerjeszt – szükséges lenne az oktatás terén is fellépni: pozitív, tételes tudással és korszerű szemléletmóddal vértezni fel a diákokat.”
Azzal most hadd ne foglalkozzunk, miért, hogy a „zsidóellenes előítéletek”-nek sohasem lehetnek zsidók az igazi okai. Elvégre ők olyanok, mint a herendi porcelán. Csak csodálni lehet őket. Akik viszont mégsem ezt teszik, azok nyilván a „szélsőjobboldal” képviselői.
Azzal viszont annál inkább, vajon mi rejtőzik a zsidósággal szemben alanyi jogon elvárt „pozitív, tételes tudás és korszerű szemléletmód” mögött! Az ember, szülessen bárhová, eddig úgy tudta, a nemzetekre is igaz, nem lehetnek csak hófehérek vagy csak szurokfeketék.
Márpedig akinek van szeme a látásra, azonnal felteszi a kérdést: a médiumok csaknem száz százalékában netán oly negatív lenne a zsidósággal kapcsolatban amúgy kötelezően elfogadandónak ábrázolt kép, hogy ennyire erőltetni kellene a vele ellentéteset?
Mindenesetre nemzeti alaptanterv ide vagy oda, a Néphazugság berkeiben továbbra is mindennapos a nyugtalanság. Olyannyira, hogy ezúttal sem mulasztották el megkongatni a vészharangot. Miniszteri segítség kell a tovaterjedő antiszemitizmus megállításához!
„Az ügyben két éve, a nemzeti alaptanterv, majd a kerettanterv kapcsán megindultak a szakmai egyeztetések az Oktatáskutató intézet munkatársai és a zsidó civilszféra, illetve kultúrával és oktatással foglalkozó szakemberek között. A hosszú, elakadásoktól sem mentes folyamatba az oktatási területért felelős miniszter is bekapcsolódott, és az ügy jelentőségét felismerve, segítette annak előrehaladását.”
Nyilván nem is akármennyire, elvégre evidencia ugyebár, hogy a holocaustiparosok lehetnek csak a „pozitív, tételes tudás és korszerű szemléletmód” képviselői. Akik aztán fehére-feketén megmondják a frankót. Vagyis azt, hogy mi kerülhet a kerettantervbe és mi nem:
„Az egyeztetések eredményeként közel hetven ponton egészült ki a kerettanterv történelem, irodalom és etika általános közismereti, mentalitásfejlesztési, emberi jogi, kisebbségekre, valamint a zsidóságra, a zsidó-keresztény viszonyra, a magyarországi zsidóság történetére, az antiszemitizmusra, a vészkorszakra, valamint az ókori és a modern Izrael történetére vonatkozó része.”
Nemhogy hetven, egyetlen pontot sem említett minderre példaként. Miként arra sem, mire alapozza a holocaustoktatás csököttségére vonatkozó kijelentését a zsidóságot már eddig is amolyan nebántsvirágként kezelő tankönyvek ismeretében? Miért szorulnának revízióra?
„Mielőtt a szélsőjobboldal antiszemita ideológiája és frázisai igazán hódítani kezdtek volna, hiába volt részese Magyarország a nemzetközi holokausztoktatási és emlékezési együttműködésnek, mintha nem tűnt volna égetőnek az ügy sem az oktatáspolitika, sem a zsidó szervezetek számára, hiába ismételgették szakemberek és civilek, hogy tenni kell, tudatos állampolgári nevelés és elővigyázatosság céljából.”
Tudatos állampolgári nevelés és elővigyázatosság! Amibe persze nem kétséges, mi fér bele. A hódolat-e vagy a bírálat? Mert nem lehet elég felmérést, bírálatot készíteni a kirekesztésről, pláne külföldön. A hazánkban megvalósulóról. Itt cselekedni kell, elvtársak, mint régen!
„A hangsúlyozottan nemzeti és keresztény jelszavakkal fellépő jobboldali kormányzatok idején mindig élénkebb a zsidó civilszféra aktivitása, különösen így volt ez az elmúlt években, amikor az antiszemitizmussal kapcsolatos felmérések és a külföldi bírálatok ráébresztettek minden felelősen gondolkodó kulcsszereplőt, hogy cselekedni kell.”
Az ám, cselekedni! Éspedig lehetőleg tűzre benzin öntésével. Mert e körben nem etikai minimum, hogy ahonnan enni kapunk, oda nem piszkítunk. E zéró önismeretről tanúskodó bekezdés azonban még korántsem a jéghegy csúcsa. Az még csak ezután következik:
„A bevezetendő tudásanyag, a 2014-es emlékév, majd az azt követő esztendő, amikor – ha az érdes emlékezetpolitikai viták következtében a bizalom meg nem inog – Magyarország az International Holocaust Remembrance Alliance (Nemzetközi Holokausztemlékezet Szövetség) elnöke lesz, megteremthetik az alapot a fordulathoz.”
Hát, ilyenkor mintha lángot vetne, ha nem is a szűz papíros, de a billentyűzet. Egy ország, annak lakói megkérdezése nélkül, egy szövetség elnöke lesz! Ilyet azért még a Kádár-korszak sem pipált, lássuk be. Nem, annyira ganénak bizony még az sem bizonyult!
Ezt is megértük tehát. A közel-keleti nagy testvér árgus szemmel figyel övéire itt, a kirekesztés földjén. Ráadásul nevünkben. Amiért mégsem vagyunk hálásak neki. Elvégre egyre többen kérdezik: mikor kérjük már ki magunknak, hogy országunk nevében holocaustozzanak?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info