Az ember fogja a fejét, s legszívesebben üvöltene a fájdalomtól. Mármint a saját sorsunk iránti, mára már államelnöki szinten is megnyilvánuló érzéketlenség által kiváltott fájdalomtól. Mert, igen, ezt is megértük: Áder tegnap Auschwitzban a Nemzetközi Élet Menetén tartott beszédében kijelentette: nem Mohács, hanem Auschwitz Magyarország legnagyobb temetője. S nyilván mi magyarok vezetők vagyunk a zsidómészárlásban. Mert még megérhetjük, hogy legközelebb meg majd ezt vágja a fejünkhöz.
Százkilencven éve Kisfaludy Károly elégiájában még Mohácsot tartotta „nemzeti nagylétünk nagy temetőjé”-nek. Igen, nem tévedés, alig két évszázad múlva az ország első embere viszont – Auschwitzot! De idézzünk csak a Mazshisz honlapján olvasható államelnöki nagyotmondásból!
„Aki a bűnt mentegetni, relativizálni, megkérdőjelezni akarja, erkölcstelenséget követ el. Így maga is bűnössé válik. Mert minden engedmény, minden megengedő, önfelmentő vagy önigazoló gesztus oda vezethet, ahol most állunk. Újra megtörténhet, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie.”
Hát arról, hogy mi történhetne meg az érintettekkel általunk ott, ahol képletesen szólva lassan már levegőt sem vehetünk engedélyük nélkül, ugye kár bármit is írnunk. Ellenben nem lenne kár, sőt kifejezetten hasznos lenne, ha a holocaustszeánszozók közül csak egy is kifejtene végre valahára valamit.
Azt, hogy most akkor mégis kikre emlékezzünk, magyarokra vagy zsidókra? Mert olyan, hogy magyar zsidó, nincs. Ne erőltessük, ami nem megy! Választani kell, mert akár tetszik, akár nem, ez a dolgok rendje. Mert ha történetesen zsidó származású személyek gyalázzák múltunkat, mikként teszik?
Mikként, magyarokként és zsidókként? Ugye nem! Márpedig erre, lássuk be, mindig is volt s van példa. Ráadásul nem kevés. Ami azért megkérdőjelezi a kettős identitás létezését. Egy budapesti egyetemi hallgató száztizenkét éve megjelent művéből (Nagy József: Magyar keresztény ifjúság) idézünk:
„Egyes zsidóknak megmagyarosodása kétségtelen. Ha egyszer a zsidó a Magyarországon uralkodó keresztény fölfogást, gondolkodást magáévá teszi, akkor a zsidó megmagyarosodik s másod, harmad nemzedékben beléolvad fajunkba. Ez lehető. Sajnos igen kevesen vannak ilyenek.”
Ez volt tehát a helyzet valahogy már abban az időben is. 1901-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatóiból verbuválódott Nemzeti Párt elhatározta, hogy miután egyesek letördelték a kereszteket az egyetem lépcsőházának Szent Korona-díszítéseiről, válaszul tantermeiben kihelyezi a keresztet.
Talán mondanunk sem kell, kik tördelték le a kereszteket. Amiknek kihelyezéséből viszont lett aztán haddelhadd. Megint csak egyesek a keresztek azonnali eltávolítását követelték, éspedig olyannyira, hogy végül maga az egyetem pap-rektora, Rapaics Rajmund, fel is szólította erre a hallgatókat!
Mert ugyebár nálunk már akkor magukénak tekintettek szinte mindent, beleértve Pázmány egyetemét is. Mert lehet ám hadoválni kettős identitásról, a tény azonban tény marad. S ez pedig akkor sem volt más, mint az, hogy nem mi, hanem ők akartak bennünket mindenhonnan kirekeszteni.
„Nyelvünket arcpirító támadások sértik folytonosan, országunk fővárosában idegen szellem, nyelv, erkölcs vert fészket és gátolja a mienket kifejlődésében”. – olvassuk az említett párt egyik kiadványában (Nemzeti ideál. Mit akar a magyar ifjúság? Kibocsátja ezer magyar ifjú, 1901).
Minő érdekes, arról ellenben nem tudunk, hogy keresztény magyar ifjak gúnyt űztek volna a sábeszdekliből, zsinagógából, kaftánból. Nekik ugyanis volt gyermekszobájuk. Nem sértegettek másokat. Őket viszont folytonosan sértették támadásaikkal. De kik? Netán magyarok? Vagy magyar zsidók?
Magyarországi zsidók. Akik magyarul beszéltek, de talán azt se tudták, hol van Mohács s ott egykor mi történt. Mert nekünk az Magyarország legnagyobb temetője. Meg Trianon. Kinek mi. Mindenesetre az ember fogja a fejét, s legszívesebben üvöltene a fájdalomtól. Mármint a saját sorsunk iránti, mára már államelnöki szinten is megnyilvánuló érzéketlenség által kiváltott fájdalomtól. Mert mi Dsida Jenővel azt valljuk: „Aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom.” Bizony nem.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info