Amint a Mazsihisz honlapján olvasható, március 8-án Kende Tamás történész tart előadást a lágymányosi Bét Sálom zsinagógában e tárgyban, tekintettel arra, hogy szerinte a vérvád hallatán „Magyarországon a legtöbb embernek Solymosi Eszter, Tiszaeszlár, az antiszemita izgatás jut eszébe, főleg annak a fényében, hogy még a rendszerváltozás utáni demokratikus Országgyűlésben is beszéltek még erről az esetről”.
Kíváncsian várjuk a nevezett előadását, amelynek megtartásához segítségül az alábbiakban újfent összegezzük, e tárgyban mi is az igazság?
Krisztus keresztáldozatáig a bűnök kiengeszteléséül nemcsak állatáldozatok voltak (ilyenkor az áldozatot bemutató pap kezét az állatra tette, majd elvágta torkát, és vérét vagy egy edénybe fogta föl, vagy az oltárra öntötte (3 Móz 1, 4.), majd testét feldarabolta és elégette (Bangha Béla SJ (szerk.): Katolikus Lexikon, 1931), hanem emberáldozatok (főleg Főniciában), mi több, égőáldozatok is. Innen a ma oly sokat emlegetett holocaust kifejezés eredeti értelme, ugyanis eredetileg („holocaustum”) Isten tetszésére bemutatott „egészen elégő áldozat”-ot jelentett.
A leginkább az ószövetségi könyvekből ismert áldozati rítusokat azonban Krisztus keresztáldozata, a leölt Bárány vére eltörölte mindörökre. Az így értelmüket veszített szertartásokhoz (gondoljunk csak a ma is űzött kóser vágásra!) azonban továbbra is ragaszkodott a zsidóság. Krisztus istenségét elvetették, amiért nem politikai messiásként lépett fel, hogy őket világuralomhoz juttassa. Megszűnt számukra a templom, vagyis az áldozat bemutatására szentelt hely, így csak zsinagógájuk maradt, változatlan szertartásaikkal, telve Krisztus és követői gyűlöletével, a „rosszaság és gonoszság kovászá”-val (1 Kor 5, 7-8.). Gyűlöletük olyannyira megmaradt, hogy például a Katolikus Egyházba befurakodott huszadik századi követőik azt is elérték a II. Vatikáni Zsinaton (a zsidó és szabadkőműves Annibale Bugnini javaslatára), hogy az új misekönyvből kimaradt a hagyományos Római Misekönyvben (Dr. Szunyogh-Xavér Ferenc OSB (ford.): Magyar-Latin Misszálé, 1933) szereplő nagypénteki könyörgések egyike, nehogy megsértsük érzékenységüket azzal, hogy bűnükre rámutatunk:
„Omnipotens sempitérne Deus, qui étiam judáicam perfidiam a tua misericórdia non repéllis: exáudi preces nostras, quas pro illius pópuli obcaecatióne deférimus; ut, ágnita veritátis tuae luce, quae Christus est, a suis ténebris eruántur.”
Magyarul:
„Mindenható örök Isten, ki a hűtelen zsidóktól sem tagadod meg irgalmasságodat, hallgasd meg könyörgéseinket, melyeket e nép vakságának elhárításáért neked fölajánlunk, hogy megismerve igazságodnak világát, Krisztust, kibontakozzanak a sötétségből.”
Krisztus az egyetlen engesztelő áldozat
A keresztény tanítás tehát elvált a politikai messiást váró, vagyis őket a földkerekség uraivá tevő zsidókétól, akik mindmáig nem ismerik az egyetlen engesztelő áldozatot, Jézus Krisztusét, éspedig olyannyira nem, hogy Mosé bar Majemon spanyolországi rabbi a XII. század végén leszögezte: a Teremtő testetlen, vagyis nincs megtestesülés (incarnatio), és Mózes helyébe nem léphet az Evangélium. (Luzsénszky Alfonz: A zsidó nép bűnei, 1941)
Kérdés, mégis van-e és ha igen milyen konkrét alapja az általuk elkövetett „vérgyilkosság”-oknak, más szóval „rituális gyilkosság”-oknak? A válasz a fentiek alapján kézenfekvő: a Talmud tanítása, miszerint csak a zsidó a teljes értékű ember, míg a nem zsidó (a „gój”) – különösen, ha keresztény – tisztátalan, kifosztható, sőt megölhető. „A Talmud az „idegen kultusz” (Aboda zara) című traktátus 26b. lapján a Tosephothban (adalék) így szól: „A gójok legjobbikát öld meg.” (Tob sebaggoim harog.)” A Talmud-kommentárok szerint továbbá a felnőtt – 18 év feletti – házas nők megrontása ugyan törvénytelen, de törvényen kívül (titokban) elkövetve már nem az, akárcsak a rabbik kisgyermekekkel való nemi aktusa. (Minderről részletesebben beszámol a Jewish Encyclopedia, vagy Ted Pike dokumentumfilmje (A másik Izrael), illetve David Duke történész magyarul is olvasható könyve (Zsidó szupremácizmus. A zsidókérdés amerikai szemmel).
Mikor rontanák meg leginkább a nem zsidókat, ha nem a megváltás fő ünnepe, húsvétvasárnap körül? Számukra Krisztus élete, de különösen is kereszthalála és feltámadása botrány. Miért? Válaszul elég a zsidóság mibenlétét kutató szerzőikhez fordulnunk (Karl Marx-Mordechaj, Werner Sombart, Giovanni Papini, Otto Weininger, Fejér Lajos), akik rámutattak arra, hogy a zsidóság valójában nem vallás, hanem faj, amely nem ismer Istent, túlvilágot, természetfelettiséget, művészi egyéniséget, hanem csak önimádatot. Istene a pénz (Marx), amellyel a gazdasági élet kizárólagos irányítására törekszik világszerte (Werner Sombart), minden más vallás – elsősorban a kereszténység – eszményeinek tudatos tagadásával (Giovanni Papini), talmudi tanaitól való elszakadni nem tudásával, amiért képtelen beolvadni (asszimilálódni) más nemzetek közé, velük sorsközösséget vállalni (Fejér Lajos), amiért mindenhol és mindenkor idegenek, ami lelki ziláltságukat, konfliktuskereső- és teremtő helyzetüket erősíti, így nem véletlen, ha állandóan véres összeütközésekre került sor a történelemben köztük és az őket befogadó népek között.
A liberális történészek mindmáig antiszemita uszításnak és vádaskodásnak tekintik a zsidó rituális gyilkosságok tényként való megállapítását. Azt állítják, hogy ilyenek sohasem voltak, hanem azokat csak a zsidók gazdasági, szellemi, politikai terjeszkedését megakadályozni akaró, gazdagságukra irigy társadalmak terjesztették. A zsidó rituális emberölésekről többnyire katolikus teológusok, történészek írta, általunk is idézett könyveket fércműveknek tartják, és ahelyett, hogy tartalmukat megcáfolnák, mindmáig elhallgattatják őket.
Megtörtént rituális gyilkosságok
Martin Konrad paderborni püspök, aki módszeresen tanulmányozta a zsidó rituális gyilkosságokat, megállapította, hogy „a zsidók tagadhatatlanul követtek el ilyen bűntetteket”: erre számos zsidó forrás (például a Kabbala) egyértelműen utal. (Katholische Vierteljahrschrift für Kunst und Wissenschaft, 1848. évfolyam). Kutatásai alapján később Freimut Bernardin leszögezte, hogy „a zsidóságnak nagy rétegei és a főrabbik és rabbik vezetése alatt éppen az előkelő és művelt zsidók hódolnak az emberölésnek és az emberi vér élvezetének” (A zsidó vérgyilkosságok története napjainkig. Die jüdischen Blutmorde von ihrem ersten Erscheinen in der Geschichte bis auf unsere Zeit, 1894). Hasonló következtetésekre jutott a huszadik században Huber Lipót kalocsai kanonok.
A már idézett Luzsénszky Alfonz hivatkozik arra, hogy „Simon ben Haddarsan az ő „Gyűjteményé”-ben (4 Móz 25, 8. versének fejtegetésében) így szól: „Mindaz, aki a gonoszok (Rásáim) vérét ontja, annyit tesz, mintha áldozatot mutatna be Istennek.” A „gonoszok” kifejezés a Talmudban következetesen a „goj”-ok – a nem zsidók – rokon értelmű szava.
Luzsénszky kimutatása szerint több mint félmillió nem zsidó lett eddig a történelemben bizonyíthatóan rituális gyilkosságok áldozata. Csak valóban bizonyított eseteket sorol fel az ókeresztény kortól. Rámutat, hogy például már Krisztus után 418-ban Alexandriában a zsidók azzal csalták utcára a keresztényeket, hogy ég a templomuk, majd az utcán leölték őket. A következő évben Chalkis és Antióchia között egy fiút kéjelegve keresztre feszítettek és megostoroztak. 1475-ben nagycsütörtökjén „Sámuel zsidó, ennek fiai Izrael és Mózes, ennek fiai Moher és Bonaventura ölték meg a 29 hónapos Simeont éjféltájban, Sámuel házában. Sámuel a gyermeket térdére fektette, Mózes pedig egy törülközővel a torkát összeszorította, majd Sámuel egy késsel a nyakából kivágott egy darabot, a többiek pedig a vért egy csészében felfogták. Ugyanakkor a levetkőztetett gyermeket tűkkel szurkálták, miközben héber nyelven átkozódásokat mormoltak. Azután a karjából és a combjából egy-egy darabot levágtak és a vért egy edénybe eresztették. A hóhérok végre a keresztre feszítést utánozva, a vonagló testet kifeszítve tartották. A vallatásnál azt jelentették ki, hogy „jóllehet, bármikor meg lehet ölni egy gyermeket, és a vérét lehet venni, azonban a vér jobb és Isten előtt kedvesebb áldozat, ha az ő húsvétjához közeli napokban veszik’. Azt is vallották, hogy „szükséges, hogy a gyermek megkínoztassék és megfeszítessék, különben nem hatásos a vére”.”
Luzsénszky a továbbiakban a XI. századtól mintegy 120 bizonyított rituális gyilkosságot sorol fel egyházi és világi forrásmunkák alapján: közös bennük a fiatal (nem zsidó) fiúk és leányok vérének vétele.
Mi történt Tiszaeszláron?
Bennünket, magyarokat mégis leginkább az érdekel, mi is történt Tiszaeszláron, a Tokaj-környéki faluban 1882. április 1-jén? Eltűnt egy 14 éves leány, Solymosi Eszter, akit alkalmazója a falu másik végébe küldött festéket vásárolni. Soha többé nem látták. Két nap múlva édesanyja kérte a hatóságok segítségét. A falu népe egyöntetűen a zsidókat tette felelőssé eltűnéséért.
Tiszaeszláron és a hozzá közeli Olaszliszkán, a tizennyolcadik század közepe óta éltek zsidók, akik a lengyel és orosz pogromok elől menekülve telepedtek le ott. Magyar vendégszeretettel fogadták őket eleink. Ha furcsának találták is őket télen-nyáron hordott fekete kaftánjukkal, kalapjukkal, a homlokuk oldaláról lelógó hajtincsükkel, „huncutkájuk”-kal, amit tréfából a falubeli gyermekek meg-meghúztak, mégsem bántották őket soha.
Solymosi Eszter édesanyja kérésére a főszolgabíró megindította a nyomozást, amelynek során Scharf József, a tiszaeszlári zsinagóga szolgájának két fia, az 5 éves Sámuel és a 11 éves Móric bevallották: a kulcslyukon át meglátták, apjuk miként erőszakolta a zsinagógába Solymosi Esztert, akit levetkőztetett és elvágta a nyakát. A sakter először azt mondta, hogy a leány holttestét előbb elrejtette, majd a Tiszába dobta. Ezt a főtárgyaláson visszavonta. Négy hónappal később bár a víz a partra vetett egy női hullát, de az orvosi vizsgálat kiderítette: nem Solymosi Eszteré, hanem egy idősebb nőé volt. A hullacserét két zsidó művelte, amit azonban tagadtak a főtárgyaláson. A per első vizsgálóbíróját halálba kergették, a második vizsgálóbírót, Bary Józsefet, megpróbálták lefizetni zsidó körök, de eredménytelenül. A királyi ügyész a perben zsidó nyomásra öngyilkos lett. A bírósági elnöke pedig megtiltotta Solymosi Eszter édesanyja ügyvédjének, hogy kiejtse száján a „rituális gyilkosság” kifejezést.
Tiszaeszlár egyszerre a világ érdeklődésének középpontjába került 1882-ben. Minden országos heti- és napilap beszámolt a per eseményeiről. A zsidó szervezetek szerecsenmosdatásukkal egyre szélesebb körű ellenszenvet váltottak ki. Rágalmazták a kormányt, az ügyészséget, a bíróságot, hogy őket „rituális gyilkossággal” vádolja. A zsidó világszervezetek láthatatlannak hitt szálai egyszerre láthatóvá váltak: Rotschild Alfonz báró magát a miniszterelnököt, gróf Tisza Kálmánt megfenyegette, hogy ha nem mentik fel a zsidó vádlottakat, nem ad többé pénzt a vasút építésére. A kormány az iszonyú nyomásnak engedve végül is 1883. augusztus 3-án a perben illetékes nyíregyházai törvényszékkel felmenttette a vádlottakat.
A felmentő ítélet népharagot váltott ki országszerte. Utcai tüntetések kígyóztak végig különösen is Nyugat-Dunántúlon, ahol a zsidóellenes zavargásokat a kormány katonai erőkkel verte le. A zsidóknak főleg a per során tanúsított magatartása ugyanakkor sokakat antiszemitává tett, olyanokat, akik korábban még élesen tiltakoztak bármiféle zsidóbírálattól. Családjukat, hivatásukat féltve azonban a nyilvános fellépéstől távol maradtak.
A zsidó politikai és gazdasági körök diadalittasan ünnepelték a rituális gyilkosság lefolyását elbeszélésével eleinte megerősítő, majd zsidó körök nyomására megkérdőjelezni kényszerülő Scharf Móricot és Eötvös Károlyt, az írót, védőbeszédéért, amelyben kijelentette: „Legyenek ezen akták örökre bezárva és soha többé fel nem nyitva.” (Marschalkó Lajos: Tiszaeszlár. A magyar fajvédelem hőskora, 1943) Megírta aztán a per megrendelt történetét (A nagy per): százezer forintot kapott érte. A zsidó szervezetek megkörnyékezték később Krúdy Gyulát is, akit szintén sikerült rávenniük egy szerecsenmosdató regény megírására.
A per hiteles történetét Bary József, a második vizsgálóbíró írta meg: 1933-ban jelent meg először, amit tüstént fel is vásároltak. Érdemes ma is idéznünk tanulságait a perről: „A zsidó érzékenység volt végeredményében az indító oka a zsidóság magatartásának a tiszaeszlári perben, s ez az érzékenység teszi megoldhatatlanná a zsidókérdést is, amely ma éppúgy meg van, mint 1883-ban meg volt, de amelyről beszélni nem szabad, mert aki a zsidókérdés egyszerű létezését állítja, az már középkori gondolkozású, elmaradt gyűlölködőnek számít a zsidóság szemében.”
A tiszaeszlári rituális gyilkosság előtti eseteket és a per felerősítette antiszemita politikai mozgalom (amelynek vezére az Istóczy Győző országgyűlési képviselő alapította Országos Magyar Antiszemita Párt lett) eseményeiről Baryn kívül Ónody Géza (Tisza-Eszlár a multban és jelenben, 1883), majd Marschalkó Lajos (Tiszaeszlár. A magyar fajvédelem hőskora, 1943) írt könyvet. Mindmáig agyonhallgatott irodalmunkban – Donáth Endre 1882-ben megjelent regénytöredékén kívül – mindössze két regény szól Solymosi Eszter tragédiájáról: Kászonyi Dánielé (Solymosi Eszter, a Tisza-Eszlári véráldozat, 1882) és Szépvizi Balázs Béláé (Kánaán pusztulása, 1921), és egy vers, Erdélyi Józsefé (Solymosi Eszter vére, Bary József emlékének):
Megöltek egy kis libapásztort.
Égre kiált a régi vád
úgy ölték meg Solymosi Esztert
mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát húsvét előtt…
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt,
valami vérengző vadak,
Vademberek… Elfolyt a vére,
Mint egy párás, piros patak…
Ítélt a bíró – Félkegyelmű,
képzelődő a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád,
a hátborzongató gyanú…
Ítélt a bíró. – Elmehetnek
a reszkető kaftánosok:
nem ölték meg Solymosi Esztert,
nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát
embervérrel. Ország-világ
tudja meg, hogy gyermekijesztő
dajkamese a vér, a vád…
Ítélt a bíró, s fellélekzett
a zsidóság, az „üldözött”,
de terjedt a „mese”, a „vakhit”
a szegény magyar nép között,
zengett a dal, s a vérpatakból
vérfolyó gyűlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle
mérhetetlen, mély és örök,
mint Jézus vére, a világot
megváltó Istenemberé.
Az Ő vére, a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré!
Minden kiontott ártatlan vér,
s minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle
idegen trón, élősdi bolt.
Minden kiontott ártatlan vér,
harctéren ontott hősi vér
és munkában csorgott verejték,
és megrablott bér és babér,
az én vérem is, az anyámé,
a régi libapásztoré:
az Ő vére s a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré.
Égre kiáltom akkor is, ha
élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön
lángot vet a szűz papiros:
beh piros vagy, Solymosi Eszter
kiontott vére s beh meleg!…
Hajnalt festek a magyar égre
és felkelő napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk,
s emléked árva hajadon,
Solymosi Eszter árva népét
ébressze bátran, szabadon.
Tanulság: a bűn csak bűn marad, hiába tagadják!
„Aki a zsidó nép bűneit felsorolja, ismerteti, amíg a történetírás szigorú tárgyilagosságának színvonalán marad, nem végez antiszemita munkát. A zsidó nép bűneiről szólottak a próféták is, akiket antiszemitáknak nevezni nem lehet, és amint ők szent célzattal ostorozták népük bűneit” – írta Luzsénszky Alfonz idézett művében. Akárcsak Tacitus, Aranyszájú Szent János, Aquinói Szent Tamás, Luther, Shakespeare, Goethe, Nietzsche, Schopenhauer, Wagner, Liszt, Szolzsenyicin, Széchenyi István, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Bartha Miklós, Sértő Kálmán, Kodolányi János, Veres Péter, Wass Albert, sokszor a legellentétesebb gondolkodású nagyjai az emberiségnek.
A bűn tehát csak bűn marad, ellene legfőbb fegyverünk ma is az igazság kimondása, hiszen „a világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával lehet megtörnünk!” (Marschalkó Lajos)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info