Negyedszázada, 1989. február 21-én vetett véget életének önkezével Márai Sándor, akinek írói kvalitásairól bármiképpen vélekedjenek olvasói, egyet el kell ismerniük: minden világnézeti vargabetűjárása ellenére fején találta időnként a szöget. Igaz, csak időnként, mert amúgy rendszerint mellé találta, kivált azzal, hogy a neki fényes megélhetést biztosító Horthy-korszakot oly gyakorta gyalázta s felszabadítókat látott a muszkákban.
Máskülönben ugyanakkor elismerte, hogy mentsvára voltunk a rettegő kisebbségieknek.
Még mielőtt ez utóbbi, időszerűsége miatt soha elégszer nem idézhető kijelentését a maga szövegkörnyezetében újfent tolmácsolnánk, nyomatékosítjuk: aligha volt a huszadik századnak annyira ellentmondásos figurája (talán csak Szabó Dezsőt kivéve), mint éppen Márai. Az ember jóformán csak hüledezve tudja olvasni, hiszen olybár tűnik, mintha nem is egy írótól való nyilatkozatokat olvasna egy-egy kötetében.
Elég legyen csak például második világháborús naplójából idézni egyetlen mondatot, miszerint „minden tisztességes ember őszintén és forró reménykedéssel várja az oroszokat, a bolsevistákat, akik valóságosan mint felszabadítók érkeznek”, s ezt egybevetni 1954 és 1956 között írt teljes Naplójának e lakonikus sorával: „Károlyi Mihály szánalmas és jellemtelen kretén volt.”.
Az előbbihez hasonló mondatainak az utóbbiakhoz képest való túlsúlya miatt nem véletlenül írhatta róla a művészvilág pszichológiai defektusait hivatásánál fogva oly jól ismerő Benedek István, hogy a maga korában nemhogy nem üldözött, hanem egyenesen sztárként futtatott „kassai polgár” valójában „nem szerette Magyarországot, sőt általában senkit és semmit sem”, csak úgy árad belőle a sznobizmus, Szabó Lőrinccel szólva a „saját gőgjébe vakult „urbanitás”, holott regényeinek, elbeszéléseinek polgárai aligha többek írói fantázia szülte papirosfiguráknál.
De ne legyünk szemellenezősek, van Márainak azonban másik arca is. A korábban általa felszabadítókként láttatott muszkák gaztetteinél is vérfagyasztóbb hazai kommunisták rémuralma elől menekülve felismerte, hogy a kommunizmus teljesen kiöli a személyiséget, a szubjektumot mindenkiből, kiváltképpen a művészből, amiért is
„el kell menni a szép, szomorú, okos és színes városból, Budapestről, mert ha itt maradok, belesorvadok az agresszív butaságba, ami itt körülvesz. És el kell vinnem innen valamit, ami talán rögeszme: az „én”-t, a személyiséget, amiből egyetlen példány van csak. Ez az „én” nem jobb, nem is különb – igen, lehet, hogy rosszabb és silányabb, mint a mások „én”-je, de nekem csak ez az egy van. És nincs Eszme, Cél, amely kárpótol, ha ezt az „Én”-t elveszítem, ha feladom azt a másféle honvágyat, ami most átjárt, mint az ifjúság idejében a szerelem indulata, vagy a becsvágy izgalma: ha itt maradok, elsorvad bennem ez a vágyakozás.”
Így írt Föld, föld című regényében, amelyhez hozzátehetjük Beke Albert irodalomtörténész ténymegállapítását (Márai Sándor a magyarságról és a zsidóságról, 2002):
„Emigrációs éveinek naplójában nagyon sokszor foglalkozik a zsidókkal, éspedig rendkívül elítélően, mégis ki kell jelentenünk, hogy Márai nem volt antiszemita. Nem faji alapon ítélte el a zsidókat, hanem magatartásuk miatt.”
S amint Beke megjegyzi, 1942-től 1989-ig összesen ötvenkilenc alkalommal bírálta őket ilyetén. Ezekből elég legyen most csak négyet idéznünk.
1946-os naplóbejegyzésében ezt olvassuk:
„Nincs nekem a zsidókkal semmi bajom, csak a szemtelen és tisztességtelen emberekkel van bajom, akik között feltűnően sok a zsidó.”
Három évvel később sem változott megítélése róluk ugyanott:
„Ezékielnek rossz véleménye volt a zsidókról; ismerte őket. Én nem vagyok Ezékiel, de nekem is rossz véleményem van a zsidókról; én is ismerem őket.”
Ehhez hozzáfűzte még ugyan, hogy a keresztényekről sincs sokkal jobb véleménye, sőt önmagáról sem, hiszen ismeri őket s önmagát, mégis, a zsidóság vezető körei bosszúszomjas politikájának könyörtelen kritizálása vált valósággal vesszőparipájává, különös tekintettel az 1945 után rendszerint hangosan antikommunistázó, ugyanakkor a „sötétben megbújó reakciós”-ainkat, a „náci, nyilas, fasiszta”-ként megbélyegzett íróinkat-költőinket – kivált Alföldi Gézát, Nyirő Józsefet,Wass Albertet – és szerkesztőinket – főként Fiala Ferencet, Marschalkó Lajost, Milotay Istvánt – hóhérkézre keríteni akaró, hazánkból emigrált zsidó zsurnaliszták gátlást nem ismerő rágalomhadjárataira. Ezért írta 1948-ban naplójegyzeteiben:
„H. írja Londonból, hogy az ide emigrált magyar zsidók hogyan lopnak minden irodalmi ötletet, milyen tisztességtelen eszközökkel hiúsítják meg a hazai magyar írók külföldi érvényesülését stb. Mindez nem újság, de ez a láthatatlan front, az emigráns magyar zsidó újságírók és ügynökök frontja egyre tágabb hosszúsági és szélességi köröket hálóz be. Nem lehet semmit tenni ellene, tűrni kell, hogy lopjanak ötletet, kéziratot és becsületet, mert természetes, hogy hazug, rituális vérvádakkal védekeznek odakünn mindenki ellen, aki idehaza él és dolgozni akar. A zsidóság partizán háborút kezdett mindenütt a világban, egyszerre önvédelmi és támadó háborút.”
De talán a végére hagytuk a desszertet, a portálunkon nemrég megidézett, 2013-ig ismeretlen Márai-regény (Hallgatni akartam) alábbi beszédes részletét:
„Hat éven át, az anschluss napjától a magyarországi német megszállás napjáig ilyen torzan, ilyen galád és kegyetlen közjátékok árán, amilyen több tízezer magyar zsidó munkaszolgálatos megkínzása és feláldozása volt, a hivatalos körök, amelyek a nyilvánosság előtt tajtékzó szájjal fújták a zsidóellenes szólamokat, és valószínűleg szívükben is őszintén antiszemiták voltak, megmentették a németek és magyar cinkostársaik elől a nyolcszázezer lélekszámú magyar zsidóságot.
Nemcsak a magyar zsidókat mentették meg: akkor már mindenütt elpusztították a zsidókat, mindenütt, ahová Hitler keze elért; Németországban talán csak a katakombákban élt néhány zsidó, Ausztriából, Lengyelországból maradéktalanul elhurcolták, és nagy többségében kiirtották a zsidóságot, Szlovákiából az akkori fasiszta kormányzat clearing-elszámolás ellenében adta el a zsidókat a német munkatáboroknak, de a nyugati megszállott államokból, Hollandiából, Belgiumból, Franciaországból, Norvégiából is elhurcolták a nácik a zsidó lakosságot. Mindez országokból ez években tömegesen menekültek zsidók Magyarországra. A zsidótörvényes, a reakciós, a munkaszolgálatos Magyarország ezekben az években – az anschluss napjától a német megszállás napjáig, hat éven át – a környező és a távolabbi államok számára a zsidóság és a politikai menekültek asyluma volt.”
Akkor hát miről is beszélünk, kérdezhetjük. Mert zsidótörvények ide vagy oda, mentsvára voltunk a második világháborúban a rettegő kisebbségieknek. Ahogyan azóta is az vagyunk. Mégis mi vagyunk a bűnösök. Ki érti ezt?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info