Egy nép lelki életének, szellemi műveltségének meghatározó formálója a színház. Különösen a miénknek. Legalábbis ami a múltat illeti. Merthogy jelenlegi teátrumaink többségében már a legelemibb esztétikai értékeket sem ismerik, így a bennük fellépők már aligha váltanak ki alakításaikkal nézőikből lelki megtisztulást, katarzist. Számukra tehát a színház már nem népünk szolgálata. Ezért is olyan fájó a kilencvenöt éve, 1919. február 10-én született (és 2004. december 27-én elhunyt) Bessenyei Ferenc hiánya.
Hiányzik bizony, hiszen egyike volt azoknak, akik méltán illeszkednek honi teátrumaink egykori legnagyobb képviselőinek sorába. Az olyanokéba, mint Bánffy György, Blaha Lujza, Bubik István, Déryné Széppataki Róza, Egressy Gábor, Jókainé Laborfalvi Róza, Kiss Ferenc, Lendvay Márton, Mensáros László, Ódry Árpád, Páger Antal, Prielle Kornélia, Sárdy János, Selmeczi Roland, Szeleczky Zita, Szörényi Éva, Ujházi Ede. Akik nem sohasem önmagukat adták, hanem felnőttek az általuk bemutatandó szerephez.
Mert, bármennyire is meghökkentőnek tűnhet talán, legalábbis első olvasásra, alapvető esztétikai igazság, hogy nagy a különbség a primer és a szekunder művészet között. Zsenik pedig csak az előbbi képviselői között léteznek. Mint mondjuk Katona József. Viszont ahhoz, hogy a közönséghez minél hathatósabban eljussanak, ahhoz nélkülözhetetlenek az utóbbi teátrumbeli megjelenítői, vagyis az előadóművészek, a színészek. Még akkor is tehát, ha közülük a legnagyobb sem lesz sohasem egyenrangú azzal, akinek a művét bemutatja.
Még ha tehát az eredeti alkotást létrehozó művészhez képest csak másodhegedűs is a színész, bizony egy nép lelki életének, szellemi műveltségének mégis meghatározó formálója lehet azzal, hogy önmagát sorsokba, szituációkba beleélő képességével erkölcsi megtisztulást, katarzist vált ki nézőiből. Azaz platóni értelemben a szürke hétköznapok földhözragadtságából az eszmények, az ideák világába emeli fel őket, más szavakkal azzal, amit a színpadon nyújt, nézői lelkileg-szellemileg többek lesznek, mint voltak előtte.
Nos, egykori teátrumaink imént felsorolt nagyjai pontosan ezzel váltottak ki korántsem pillanatnyi, efemer sikereket, hanem életük után emberöltőkkel is maradandó hatásokat. Ráadásul ők még tudták, amit Goethe hangsúlyozott, hogy ‘aki csak egyféle szerepet tud s csak önmagát ismételi, lehet tanult műkedvelő, de nem nevezhető valódi művésznek’. Ezért, hogy ezernyi szerepet magukra tudtak ölteni, s úgy, hogy mindig azokhoz alakították önmagukat, s nem fordítva, mint jelenkorunkban. Gondoljunk csak Páger Antalra!
Igen, ha valaki, éppen ezért lehetett ő méltán emberformáló tehetségével színészkirály, vagy – minden, alakításait nem érintő, élete végén való politikai megtévedése ellenére – az a Darvas Iván, aki – ahogyan Beke Albert irodalomtörténész találóan írta (Szemben a széllel, 1994) – ‘amikor Thurzó Gábor darabjában, Az ördög ügyvédjében az aggastyán megyéspüspököt játszotta – mit játszotta, élte! -, akkor annyira át tudott lényegülni, hogy a reverendája alatt még a pipaszárrá aszott lábszárát is látni véltük’.
Akárcsak Bessenyei Ferenc. Aki, bármennyire is szálkává vált sokszor a hatalom szemében, alakításaival arról tett tanúbizonyságot, hogy a színésznek nem önmagát, hanem igenis tágabb közösségét, népét kell szolgálnia, amint erről Pálfy G. Istvánnak vele 1981-ben folytatott beszélgetésében így vallott: ‘Nem tudok mást mondani, mint hogy a magyar színház ennek a népnek a szolgálata. Lehet, hogy némelyek fülében őrültségnek hangzik ma már népszolgálatot emlegetni, de én nem tudok mást elképzelni.’
Hozzátette még: ‘Ha a színész egy néptanító erkölcsi színvonalára felküzdi magát, már nem élt hiába.’ De ha nem, azaz ha nem nyújtott megtisztulást, katarzist, maga is csak a néprontást szolgálta. Mert ahogyan Kemény János fogalmazott (Kisebbségi és nemzeti színjátszás. Erdélyi Helikon, 1942/5. szám), ‘ebben az elprofanizálódott életben semmi komoly értéket nem várhatunk az olyan színésztől, aki a színházban csak könnyű megélhetést, csillogó kirakati életet, gyors érvényesülési lehetőséget keres’.
Ő még valóban azok közé tartozott, akik megtisztították alakításaikkal nézőiket. Ami miatt persze a hatalom, ha meg is engedte működésüket – elvégre mi marad, ha a lélek, a szellem minden zsilipjét lezárják? -, gyakorta kifejezte valamiképpen nemtetszését szerepjátszásaik elementáris hatása miatt. Így gyakran elmesélte a vele készített interjúkban, hogy Az ember tragédiája – amelyben Ádámot alakította feledhetetlenül – bemutatása után mi is hangzott el Rákosi részéről, amikor magához hívatta annak előadóit:
‘Ott ültünk vagy húszan. ‘És hát, az elvtársak, már megint mit csinálnak. Izgatnak a szocializmus ellen.’ Azt sérelmezte, hogy ‘a közönség tapsol a demokrácia ellen’. – ‘Nem, nem, Rákosi elvtárs, nem azért tapsol, hanem hálából, hogy végre ezt a csodálatos művet végiggondolhatja, emberméltóságú közelbe jutott hozzá ez a mű.’ – ‘Jól van na, elvtársak, a párt úgyis fogja a kezüket!’ – Erre én megszólaltam: ‘De csak az egyiket, Rákosi elvtárs, hogy a másikkal dolgozni tudjunk.’ A többiek csúsztak a pad alá rémületükben.’
Egész életművével azt példázta, hogy egy nép lelki életének, szellemi műveltségének mennyire meghatározó formálója a színház. Különösen a miénknek. Ő még, szemben a legelemibb esztétikai értékeket sem ismerő mai teátrumainkban fellépőkkel, megfogadta ugyanis néhai Hevesi Sándor intelmét, miszerint ‘a nemzet színpadán a nemzet nagy sorskérdéseit kell felvetni’, ezáltal fejezve ki ellenállását hazánk – különösen is lelki-szellemi – megszállása ellen. Így vált, Ady Endrét idézve, őrzővé a strázsán.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info