Már nagyjainknak, főleg Prohászka Ottokárnak is feltűnt, miért, hogy örökösen alulmaradunk legfőbbnek tartott leigázóinkkal szemben, s válaszul kénytelen volt megállapítani, hogy ennek fő oka a szalmalángszerű lelkesedésünket követő cselekvésmegtorpanásunkban, lelki és fizikai tespedtségünkben keresendő, öntudatunk hiányában, amiért is kilencvenhat évvel ezelőtti üzenete időszerűbb, mint volt akkor.
De mit is üzent akkor s üzen ma is nekünk? A már akkor is antiszemitaként megbélyegzett főpásztor arra a kérdésre, „mi én „antiszemitizmusom”, így felelt: „Nem az, hogy üsd a zsidót, hanem az, hogy ébreszd fel, s ha kell, korbácsold fel a magyar tunyaságot a statisztika számsoraiból font ostorral, hogy fogjon hozzá, hogy fogja meg azt, amije van, amihez léte, hite, tradíciói kötik, s amit el lehet veszteni s így azután koldusbotra jutni.”
Világos beszéd, s tegyük hozzá, nem volt ezzel egyedül, hiszen akadtak a lélek pásztorai között akkor még, talán nem is kevesen, akik hozzá hasonlóan megkongatták a vészharangot. Nézzünk erre ezúttal három példát!
Mihályfi Ákos (1863-1937) cisztercita teológiai tanár a Lélekmentés a nagy világégés után címmel 1920-ban megjelent korrajzában arra döbbentette rá a trianoni tragédia okait boncolgató kortársait, hogy országunk felnégyelése korántsem csak pánszláv, pángermán s főként zsidó tőkés társaságok által pénzelt szabadkőműves szervezetek aknamunkájának eredménye, hanem legalább annyira a „Hinterland”, a „hátország” milliói morális megromlásának, amelynek fő jeleként, amint írja, az óriási áruuzsorát bizony nemcsak a „batyus zsidók”, hanem a földesurak és a jámbor falusi nép is „éppoly lelketlenséggel űzték, mint a kaftános kereskedők”, így „a fényűzés, az élvezetvágy sohasem látott mértékben uralkodott el a „mándlis” falusi leányok és asszonyok körében is”.
Bíró Ferenc (1869-1938) jezsuita nem kevésbé lehangolóbb látleletet adott minderről: amint rendtársa, Petruch Antal írta (Jézus Szíve apostola – Bíró Ferenc SJ emlékezete, 1940), nem győzte elégszer megkongatni a vészharangot, hogy az átlag magyar keresztény mennyire tudatlan, nevelése mennyire elvont, gyakorlatiasságot nélkülöző, ezért „a mi művészi vagy kézi ügyességgel megáldott gyermekeinknek el kellett menni állami vagy zsidó magánjellegű középiskolákba”, így például „még csak egy katolikus zongora vagy hegedűkonzervatóriumot sem tudtunk nyitni a továbbképzésre. Félmunka iskolázásunk, nem kell így azon csodálkoznunk, hogy a mi egész magyar kultúránk nemzetietlen és zsidó lett. Elmulasztották a magyart reálisan, az ország speciális adottságainak megfelelően nevelni, ezért átengedte a szabad pályákat, a kereskedelmi, pénzügyi, ipari vállalkozásokat a zsidóknak, sőt megvetéssel kerülte azokat. A keresztény csak körmenetet tartott, búcsúkra járt, egyesületekbe tömörült, az intelligensebb nagygyűlésezett és a produktív pályára nemcsak nem nevelte gyermekeit, hanem azokat lebecsülte. ”
Bangha Béla (1880-1940) jezsuita pedig, a legendás sajtóapostol, az általa mellesleg száz éve, 1913-ban alapított Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemle 1923 júliusi számában is restségünk miatt panaszkodott: „A magyar nem szeret olvasni, mondják s ebben a mondásban sok igazság van. Nézzük csak az utcát, a villanyost: tíz olvasó közül nyolc zsidó. A keresztény nem olvas, hanem az ablakon bámul ki, diskurál, mustrálja a járókelőket, emészt és ásít. A zsidó azalatt olvas, néha egy napon négy-öt napilapot is elolvas. A zsidó sajtónak nem éppen ezért könnyebb a helyzete, de ezért is. Mert minden zsidó öntudatosan érzi, hogy neki a közkérdésekkel foglalkozni kell, ha nem akar lemaradni, ha győztes akar lenni a versenyben. Sajnos, a magyar inkább diskurál, nőket mustrál és ásít.” Mindennek következményeként aztán az 1890-es magyar társadalma „a nemzeti kultúrát s politikát zsidó hűbérbe adta s egyszeribe meg is kezdődött elhelótásodása, a magyar kúriák, földek, ipar, kereskedelem rohamiramban siklottak át az új urak kezébe”, mivel hiányzott „a mélyebb, keresztény műveltség” a hatalmi elitből és a köznépből.
Igen, azóta sincs másként, olyannyira, hogy mára úgyszólván hungarikummá vált egyfelől a tunyaság, másfelől a hozzáhasonulás legfőbbnek tartott leigázóinkhoz, elfeledve, hogy csak akkor vagyunk különbek náluk és egyben önfenntartók, ha különbek vagyunk viselkedésünkkel náluk, éspedig korántsem csak retorikában, hanem gondolkodásban, műveltségben is. És pontosan ez az, ami ma annyira hiányzik, amikor az önmagukat konzervatívoknak vallóknak (tisztelet a kivételeknek!) valahogy nincsenek világosan definiált ideológiai alapjai, melyekhez körömszakadtig ragaszkodnának, ezért aztán világnézeti kiforratlanságukból következő megfeleléskényszerüknél fogva (mondván, nekik mindenféle nézet iránt „toleráns”-nak kell lenniük, nem pedig „merev”-nek, „dogmatikus”-nak) aligha különbek az általuk sem szeretett leigázóinknál. Ezért Prohászka püspök ma is azt üzeni, mint valaha: „Nem azt kívánom, hogy üsd a zsidót, hanem hogy korbácsold fel a magyar tunyaságot.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info