Amint jeleztük, Gyurcsány hivatalosan is meghirdette a leszámolást a keresztény-konzervatív értékekkel, kijelentve, a koronához ugyan nem nyúlna hozzá, de „jó sok szörnyűséghez, amit itt hagynak nekünk”, igen, beleértve a rovásírásos településtáblákat, meg az iskolákat, különösen az egyháziakat. Igen, aligha kétséges, hogy ugyanott folytatná, ahol Kun (Kohn) Béla 1919-ben elkezdte, amikor még a „reakciós”-nak talált Magyar Tudományos Akadémia működését is felfüggesztették.
Igen, még azt is, épületét pedig a rendőrséget és a csendőrséget felváltó Vörös Őrség rendelkezésére bocsátották, amint ez a „nacionalista” történésznek igazán nem tekinthető Romsics Ignác általa szerkesztett, 2007-ben az Akadémiai Kiadónál megjelent Magyarország története című tanulmánygyűjteményben olvasható. Nem is szólva aztán az egyházi iskolák elleni hadjáratról, arról, hogy 1919 133 napja során a Népbiztosi Tanács oroszországi mintát követő célja az egyház és a vallás teljes felszámolása volt a lehető legnyíltabb terrorral.
Ebben járt élen Szamuely (Samuel) Tibor – aki mellesleg egyszerű nyíregyházi zsidó szülők gyermeke volt, majd rendőri riporter, aztán a Magyar Kurir című katolikus lap gyakornoka lett – , aki 1919. májusában Győrben kijelentette, hogy „nem kell félni a vértől: a vér a szívet erősíti, az akaratot acélozza”. Elvtársai közül Vágó (Weiss) Béla – Landler Jenő belügyi népbiztos helyettese – 1919. február 20-án szintén azt tanácsolta híveinek, ne féljenek a vértől: „vér nélkül nem lehet dolgozni, vér nélkül nincs terror és terror nélkül nincs diktatúra!”, hasonlóan Leninhez, aki szerint „a bukott pap többet ér akárhány bolsevik propagandistánál”. De Weisz Fülöp politikai megbízott sem vallott másként: „Ha elvünkről van szó, egy pár száz hulla az nulla”, vagy Cserny József terrorfőnök: „Úgy kell elbánni a burzsoákkal, mint ahogyan én teszem, a kispesti szemétdombon égetem el őket. Inkább ti küldjetek tíz burzsujt haza, mintsem hogy ők közületek egyet is felhúzzanak!” Sós István vöröskatona pedig kijelentette: „A papoknak meg kell dögleni.”.
Ilyetén államosították az egyházi iskolákat, melyekben azonnal megszüntették a hittanítást. A szerzetestanárokat és apácákat pedig arra akarták kötelezni, hogy szolgálatukba, de elsöprő többségük ezt megtagadta, így szó szerint utcára kerültek, vagy megverték, sőt kivégezték őket. Elrendelték a kommunista szellemű oktatást, a nemzeti színű zászló helyett a vörös zászló használatát, a Szózat, Himnusz helyett a Marsellaise és az Internacionálé éneklését. A régi, többnyire a Szent István Társulat által kiadott tankönyvek bezúzásával nyert papírra aztán propagandafüzeteket nyomtattak. Az egyikük, a Kommunizáljuk-e Zsófit? című, a házasság szükségtelenségét, a szabad szerelmet, a szemérem feleslegességét hirdette.
Amint Meszlényi Antal egyháztörténész írja (Keresztény magyarságunk küldetésében, 1943), négy és fél hónap alatt közel 300 katolikus intézményt szüntettek meg. A „bőrkabátos” hatalmasságok „az egyháziakat tekintették a legmegbízhatatlanabb elemnek, ezért már az elejében kisemmizték őket minden jogból és védelemből. Sok helyen kiűzték őket hajlékukból s helyükbe a kommunista társadalom intézményeit, és egyesületeit lakoltatták be. Budapesten például a jezsuita kollégium ból először diákotthon, majd az ellenforradalom internáltjainak hajléka lett. Hasonló célt szolgált a Ranolder Intézet, a ciszterciek rendháza az aposztaták otthona, a premontreieké diákok, a piaristáké Marx otthona, a Marianum a kommunista tanítók propagandaiskolája lett. Ha valaki erőszakkal nem akarta keresni a börtönt, vagy halált, egyházi ruháját, legalább is a fővárosban, fel kellett cserélnie a polgári öltözettel.” Mégis, teszi hozzá, „a néptömegek józanságát azonban nehezen lehetett elkábítani s legfeljebb csak a salakja hódolt megolt beígért megváltó eszméknek”, miként „meg lehetett gyalázni az Isten házait s megzavarni a körmeneteket, de az ilyesmi csak olaj lett a hit tüzére”.
Nos, Gyurcsány minapi kijelentéseit hallva mi is csak abban reménykedhetünk, hogy az ezzel csak olajt öntött a tűzre, mégpedig ezúttal a tőle megszokottnál is többet. Noha ugyanott folytatná, ahol Kun (Kohn) Béla elkezdte, de ott is kényszerül nemsokára abbahagyni, elvégre ez a dolgok rendje. Pláne ott, ahol többségében keresztények élnek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info