Bármennyire is különösnek tűnik sokaknak, akadtak olyan katolikus teológusok is valaha, akik elismerték Hitler és rendszere rendpárti mivoltát, mint Koszterszitz József és Trikál József. S nyilván nem véletlenül. Mert bírálhatták ugyan bármennyire is a nemzetiszocializmust egyes képviselői magatartása miatt, azt azonban egyértelműen elismerték, hogy kevesen látták úgy, mint a birodalmi vezér, a liberalizmus pusztításait s kevesen fogtak hozzá annak kiirtásához annyi erővel, mint épp ő.
Így akár antológiát is lehetne összeállítani akkori, a németség felemelkedését megélő katolikus teológusok ilyetén való megnyilatkozásából, mint a mieink közül Koszterszitz József (1898-1970), a fővárosi és soproni Szent Imre Kollégium prefektusa, a két világháború között nevelési művei alapján páratlan népszerűségnek örvendő Koszter atya rovatunkban ilyetén már idézett vallomásaiból (melyeknek lényege, hogy – amint Fulgur című, 1944-ben megjelent regényében fogalmazott – „a germán nép vezére kivételes történelmi egyéniség, s amit öt év alatt kihozott a népéből, annak nincs mása a múltban”), továbbá Trikál József (1873-1950) pápai prelátus, a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora, az újskolasztikus bölcselet kiváló művelője köteteiből.
Ami az utóbbiakét illeti, közülük az egyikben (Új Élet a régi romjain, 1934) kifejtette, hogy „a német népet Hitler rázta fel rongyos állapotából: a nagy, a hatalmas és diadalmas német szellemet festette eléje és kirántotta népét a szennyes gödörből, ismét a több ember, a nagy ember lelkével töltötte el a német népet”, mivel „lángra lobbantotta önbizalmát, ősi büszkeségét és hatalmas szellemi és fizikai erejének tudatára ébresztette: a nemzetköziség földhöz vágta a német erőt, a nép ősi erejébe vetett hit ellenben talpra állította, a szocializmus széttépte a hetvenmilliós német népet, a nemzeti öntudat egybeforrasztotta”.
Felismerte továbbá, hogy rendszere a liberalizmus antitézise: „Kevesen látják úgy, mint Hitler, a liberalizmus pusztításait és kevesen fognak hozzá annak kiirtásához annyi erővel, mint épp ő. Ez a hősies fellángolás egyrészt félelemmel tölti el a népeket, másrészt követésre lelkesíti. De akár féljünk, akár az útján haladjunk, az ő szellemétől nem szabadulhatunk, mert az ő nagyakarása a történelem szellemének is az útja”, a „hősies nacionalizmus”-é, amely „kiveti magából a nemzetellenes elemeket, irodalmat, művészetet és tudományt”, megkövetelve, hogy „mindenki szeresse vérét és becsülje meg azt”.
Azt is nyomatékosította végül, hogy a „Völkische Bewegung”, a német népi mozgalom nem véletlenül ellensége a vér keveredésének, hiszen a „tiszta nemzeti nacionalizmus” által megtisztított vér „az a bűvös forrás, amelyből a németség megnemesedik és világerőre kap”, amellyel szemben „a liberalizmus és marxizmus megfertőzték alkatrészeit”, sőt „a nemzetközi tudomány is lekicsinyli a vér misztériumát”, mert belőle „nemzeti tudomány fakad, mely a nemzetköziség sírja”, akárcsak irodalmuk és művészetük, amiért képviselőik eleve gyűlölik ezt a világképet, mert „ebben az életformában nincsen számára hely, legfeljebb a légüres térben vagy – Palesztinában”.
De említhetjük az imént idézett két katolikus teológus mellett Vanyó Tihamér (1905-2005) bencést is, aki tanulmányában (Az új német pogányság bírálata. Pannonhalmi Szemle, 1935) szintén nem magát a nemzetiszocializmust, csak annak a német fajnemesítést a kereszténységgel, kivált a katolicizmussal végzetesen szembeállító, elsősorban Alfred Rosenberg nevével fémjelzett szárnya szembeszökő tévedéseit tette helyükre. Mert száz szónak is egy a vége: természetesen lehet bírálni továbbra is a nemzetiszocializmust egyes képviselői magatartása miatt, azonban vitathatatlan, hogy kevesen látták úgy, mint a birodalmi vezér, a liberalizmus pusztításait s kevesen fogtak hozzá annak kiirtásához annyi erővel, mint épp ő.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info