Örökös vesszőparipája bizonyos szalonoknak, hogy a második világégésben a „nyilas brigantik” embertelenül bántak a zsidókkal, mi több, zömüket megölték. Hangsúlyozzuk, bizonyos szalonoknak. Mert történészi körökben egyre tragikomikusabb ilyesmiket állítani. Ugyanis a nyilasok iránti szimpátiával eddigi pályája ismeretében egyáltalán nem illethető Karsai László a minap szó szerint így nyilatkozott: „A nyilas terror elkövetői jórészt nem nyilasok voltak, hanem az 1944-ben hozzájuk csapódó társutasok, sok esetben katonaszökevények.”.
Igen, ez derül ki a Népszava 2013. december 12-i számából, amelyben Hamvay Péter Kádár és a „Horthy-fasizmus” világa címmel beszámol az Országos Széchenyi Könyvtárba integrált 1956-os Intézetnek a magyar jobboldal 1945 utáni helyzetéről nemrég tartott történészkonferenciájáról az e témát Búvópatakok – széttekintés címmel feldolgozó tanulmánykötet megjelenése alkalmából. Karsai Lászlónak a garantáltan nem konzervatív fölfogású történészek által tartott ankéton elhangzott kijelentésében a korszakkal nem szemellenzősen foglalkozók számára persze semmi új nincsen. Eddig is evidencia volt számukra, hogy háborús helyzetben egy ország az ellenségeivel kollaborálókat, illetve az ellenük való harcot szabotálókat hatóságai által mindig is azonnali kivégzéssel sújtja.
Igen, ezt is megértük hát, hogy Karsai ugyanazt állítja, amit eddig is tudni lehetett, csak kimondani nem volt ildomos, vagyis hogy egy körülzárt fővárosban a hungarista pártszolgálatosok egyenruháját gyakorlatilag ellenőrzés nélkül bárki felvehette és benne bármilyen, e viseletet kifejező politikai tartalmat kompromittáló bűntényt is elkövethetett. Amiből tehát egyáltalán nem következik, hogy az ilyenek automatikusan a Nyilaskeresztes Párt tagjai voltak, arról nem is szólva, hogy maga Szálasi Ferenc többször is kijelentette Budapest ostroma idején, hogy az esetlegesen előforduló kilengéseket, vagyis az egyesek által önkényesen végrehajtott rekvirálásokat s kivégzéseket sem hagyja megtorlás nélkül.
Karsainak mindenesetre nem ez az első elhajlása a bizonyos szalonok által kötelezően elfogadandónak tekintett verziótól. A Történelmi Szemle 2012/1. számában azt is elismerte, hogy Szálasi Ferenc nem akarta kiirtani a zsidókat, valamint, hogy a pesti gettó felrobbantása mítosz, hiszen ez fizikailag ugyanis kivitelezhetetlen lett volna. Mi több, tényként ismerte el, hogy amikor Szálasi feleségétől, Lutz Gizellától a budapesti Bécsi úton menetelő elcsigázott zsidó nők gyalogmenetéről értesült, leállíttatta azt (amit amúgy Timár István népügyész el is ismert perében). De történészkollégái közül említhetjük például Tabajdi Gábort is, aki a Rubicon 2004-es évfolyamában a tanúvallomások szerint (dezertálás miatt) legyilkoltak számát 4000 főre maximálta, ami alapján teljes joggal mondhatta maga Szálasi 1946 januárjában zeneakadémiai kirakatperében, hogy akik most itt élnek és bekiabálásaikkal gyalázzák őt, bizony neki köszönhetik életben maradásukat.
Lehet tehát, hogy a nyilas terror mítosza várpalotájának eresztékei a csernobili betonszarkofágéinál is észrevehetőbben meglazultak?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info