Olyan klasszikusaink, mint Szabó Dezső, Tormay Cécile és Wass Albert, kirekesztése, sőt gyalázása azon törpéknek köszönhető, akik minden erkölcsi-esztétikai értéket tagadnak. Amivel kapcsolatban méltán vigasztalhat bennünket Pozsonyi Ádám író gondolata: „Minél jobban gyaláz valakit a humanista, demokrata, européer sajtó, annál több esély van rá, hogy az illető tisztességes ember.” Éppen ezért alap, hogy a pedagógusok tanítsák őket is!
Kizárólag önmagukat tekintik meghatározó ítészeknek, holott értékek hiányában csupán csípőből tudnak tüzelni mindazokra, akik ezekkel rendelkeznek, képtelenek megérteni, hogy szépirodalmunk olyan, mint egy terebélyes óriásfa, amelynek gyökerét létünk, törzsét gondolataink alkotják, ágait pedig az azokat művészileg tolmácsoló költők, írók sokasága, így csak akkor egészséges, ha nem kurtítjuk, hanem ápoljuk őket, ennélfogva értelmetlen egymással farkasszemet néző szekértáborokba beskatulyázni őket, hiszen valójában nem kizárói, hanem kiegészítői egymásnak.
Ezért, hogy valaha folyhattak bármennyire is éles világnézeti, esztétikai viták írók-költők vagy köztük és irodalomtörténészek-kritikusok között, senki nem akarta kirekeszteni egymást, következésképpen a legkülönfélébb stílusirányzatok és világnézeti válaszadások művészképviselői igen szépen megfértek egymás mellett egy bibliotékában, hiszen, amint Szabó Dezső megvallotta, „semmiféle megnyilatkozási forma vagy lelki alkat nem tud idegenné választani egy művészi alkotástól, egyik forma iránt sem mozdulnak bennem titkos eltaszítások vagy speciális vonzódások”.
E sorok írója is éppen ezért egyként néz fel székely eredetmondóinkra, Pázmány Péter, Mikes Kelemen, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály, Madách Imre, Gárdonyi Géza, Ady Endre, Babits Mihály, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Erdélyi József, Sértő Kálmán, Sinka István, Reményik Sándor, Wass Albert, Nyirő József, Alföldi Géza, Mécs László, Szabó Dezső, Tormay Cécile, Herczeg Ferenc, Veres Péter, Csurka István remekeire, hogy éppen csak néhányat említsen az alkotók csaknem megszámlálhatatlan sorából.
Szögezzük le: senkinek sincsen joga semmilyen izmus jegyében senkit kisajátítania vagy pláne végzetesen szembeállítania, kijátszania a többiekkel szemben (így, bármennyire is tiszteljük például az egyre olvasottabb Wass Albertet, ő is csak egy szálfa prózánk erdőrengetegéből), ugyanakkor függetlenül attól, hogy születik-e valaha is korántsem csupán nevében nemzeti alaptanterv, kívánjuk, hogy a pedagógusok, becsukva maguk mögött az ajtót, tanítsák azokat is, akiket a törpék csak gyalázni tudnak!
Tanítsák, mégpedig leszámolva költőinknek, íróinknak a Jókai-regényköltészetből közismert szurokfekete vagy patyolatfehér minősítésével, az alkotók egymással farkasszemet néző szekértáborokba történő beskatulyázásával, amely megszülte például a „nyugatos”, „úri-konzervatív” címkéket, figyelmen kívül hagyva, hogy mondjuk a „Nyugat” folyóirat körébe tartozók korántsem alkottak egy tábort – így Ignotus Pált és Szabó Dezsőt csupán azért, mert mindketten benne publikáltak, aligha lehet világnézetileg egy lapon említeni –, mint ahogyan az „ellenlábas”-ába, a „Napkelet”-be írók sem, hiszen benne Szerb Antaltól Tamási Áronon át Tormay Cécile-ig szintén a legkülönfélébb izmusok képviselői publikálhattak.
Persze kétségtelenül nem olyan könnyű feladat a már megszokott címkézésekkel, skatulyázásokkal való leszámolás, minthogy amúgy még méltatlanul elfeledett régebbi irodalomtörténeteink sem voltak tőlük mentesek. Például Pintér Jenőében azt olvassuk, hogy „Gárdonyi fennkölt szellemű, emberszerető” (amire persze mondható Szabó Dezsővel, hogy „az én házmesterem is az”, tudakozódván, irodalmi ítélet-e ez?), vagy hogy „a hazafias hang hiányzik Reviczky Gyula lírájából”, amire „Az elsodort falu” írójával kérdezhetjük, hogy „tudományos méltatása volna a belvederi Apollónak, ha rövid tószt után így végezném: termetén a gatyaipar termékei nincsenek képviselve?”, hiszen „még ezer más hang is hiányzik” belőle.
Tanulság? Az igazi irodalmi élet kísértetiesen hasonlít az ősdzsungelek élővilágához, amit éppen növényeik és állataik sokszínűsége tesz méltán oly lebilincselővé. Ha megritkítjuk, ugyanazt tesszük, mint ha az alkotó művészeket megbélyegezzük és kirekesztjük. Ezt elkerülendő, nem hangsúlyozhatjuk elégszer: alap tehát, hogy a pedagógusok tanítsák azokat is, akiket a törpék csak gyalázni tudnak!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info