Hányszor halljuk, hogy a ‘kereszténység megveti a testet’, szentnek, boldognak pedig csak azt tekinti, aki mind többet sanyargatja azt, elfeledve, hogy a legnagyobb teológusok mindenkor valójában Isten legnagyobb remekének tekintették, hasonlóan a keresztény képzőművészet klasszikusaihoz, akik annyira mélységesen tisztelték, hogy (amint Bangha Béla írta) ‘mint a lélek lakóhelyét szeretetteljes tanulmány és sokszoros művészi ábrázolás tárgyává’ tették. Ráadásul egykor olyan nevelőink voltak, akik tudták: lelki és fizikai erőtől duzzadó, férfias kereszténységre van szükségünk!
Tekintettel az uralkodó médialégkörre – amely azt szuggerálja milliók agyába, hogy a történelmi kereszténység a szó szoros értelmében azáltal, hogy mindig is ‘megvetette a testet, az anyagot’, a hülyék, a degeneráltak vallása lett, és csak egy saját képére többnyire rabbik által formált (a testiség primátusát hirdető) változatát tartja egyedül szalonképesnek -, nem lehet elégszer nyomatékosítanunk, hogy a kereszténység noha elsősorban az örök, a testünk halála után is létező lelkünkkel törődik, ám ebből még korántsem következik, hogy megveti a szómát, a testet, hiszen azt is szentnek, Isten remekének, a lélek társának tekinti, templomnak, amelyben az Isten lelke lakik (1 Kor 3, 16), így ennek jeleként például a középkori szobrászok és festők (amint Bangha Béla írta (Világnézeti válaszok, 1940)) ‘mint a lélek lakóhelyét szeretetteljes tanulmány és sokszoros művészi ábrázolás tárgyává’ tették.
Sokan mégis arra hivatkoznak, hogy a középkorban, amint erről az akkori legendák tanúskodnak, mindenekelőtt testük sanyargatásával akartak Isten előtt érdemeket szerezni, azonban ők is tudták, amit Sziénai Szent Katalin meghagyott, miszerint ‘az okosság megköveteli, hogy az ember az önsanyargatást csak eszköznek tekintse, lelki épületünket ne az önmegtagadásra, hanem Isten akaratára építsük fel’ (hiszen ‘penitenciára építeni annyi, mint homokra építeni és láttam már bűnbánókat, akik engedelmességben és türelemben nem állták ki a próbákat, mert testüket akarták megölni, nem önakaratukat’), majd Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rendalapító, aki a vezeklésről tárgyalva arra figyelmeztetett, hogy ‘a test sanyargatása ne legyen korlátlan és meggondolatlan a virrasztásban, böjtölésben és más külső penitenciákban, amelyek rendesen kárt okoznak és nagyobb jónak útját állják’.
A testet a lélekkel végzetesen szembeállító (manapság meglepően elsősorban önmagukat ‘tradicionalisták’-nak nevező katolikus köröket megkísértő) manicheus, janzenista és fideista eretnekséggel (melyek a világot annyira a ‘siralom völgyé’-nek tartják, hogy azt hirdetik, csak akkor követjük Jézust, ha nem is törődünk vele, hiszen még a vele való legjobb szándékú foglalkozás is valójában az emberi hiúság jele) szemben nem véletlenül figyelmeztette arra Tóth Tihamér püspök az ifjúságot művében (A tiszta férfiúság, 1924), hogy ‘az egészségesen kifejlett test sokkal alkalmasabb eszköz a lélek magasztos törekvéseinek eléréséhez, mint a beteges, vézna: az erőteljes, edzett ifjú test igen hasznos természetes védelmi eszköz az elpuhultság bűne ellen’, arra intve az ifjakat, ne azért sportoljanak, hogy profi bajnokokká váljanak, hanem hogy testük feletti akaraterejüket növeljék.
Igen: a kereszténység (amint Wöhrmüller Bonifác bencés atya könyve (Férfias kereszténység, 1934) oly találóan fogalmaz) ‘tudatosan az egészség vallása akar lenni’. Ezért igenis férfias: nem megveti, megerősíti a testet, hiszen ‘a betegségben, szenvedésben, testi-lelki gyengélkedésben éppoly kevéssé lát eszményt, mint a meghalásban vagy a sírban fekvésben’. Követője, mivel hisz az örökkévalóságban, a földi életet nem becsüli le, hanem örül neki, mivel az ‘soha vissza nem térő alkalmat ad neki örök értékű cselekedetek véghezvitelére’. Ugyanakkor e férfias kereszténység a vallásgyakorlatot is helyes mederbe tereli, komolyan közeledve a Teremtőhöz, amit viszont igen sokszor akadályoz – állapította meg tanulmányában (A modern katolikus férfi vallásossága) már 1937-ben Vanyó Tihamér bencés – a templomokba is bevonuló, csupán érzelmekre irányuló ‘nőies jelleg’.
Sok hívő férfi számára ez bizony nem véletlenül súlyos probléma ma is. Gondoljunk csak például arra, hogy – amint Vanyó tanulmányában olvassuk – ‘az oltárok díszítése olykor nagyon tömör, fülledt, agyonhalmozott, sőt még játékos csecsebecsék is helyet kapnak az Istenházában’. Nem is szólva a prédikációk érzelgősségéről, dagályosságáról, szirupos nyelvéről (például a kicsinyítő képzők halmozásáról), aztán arról, hogy a szentek életéről írt népszerű művek férfialakjai gyakorta amolyan anyámasszony katonái, nőképviselői pedig szintúgy olyanok, mint akikbe csak hálni jár a lélek. Vagy megannyi templomi énekre: ‘szövegük sokszor a verselés és nyelvhasználat oly kezdetleges fokán áll, hogy művelt férfi aligha veheti őket ajkára belsejének tiltakozása nélkül’. S akkor még nem is szóltunk a giccsesebbnél giccsesebb szentképekről, szobrokról vagy ‘stílustalan imakönyvek’-ről.
Summa summarum: amint Vanyó megállapítja, a kereszténység ‘sem nem külön a férfié, sem nem a nőé, hanem az emberi léleké általában’, mégis, ha nem is egyes férfiakat, ámde a férfiasságot ‘igenis előnyben részesíti’, ami történetesen a vallásosságban a férfi esetében két fő jellemvonásban nyilvánul meg: ‘az eszmére és a közösségre való vonatkozásban’. Amiért is mind a társadalmi, mind a vallási és az egyházi életben a férfiút és annak erényeit illeti meg a vezető szerep, még a vallásgyakorlás terén is, és hogy mennyire, azt mai életünk számtalan anomáliája indirekten igazolja, mint a ministráns és hitoktató funkciók elnőiesedése, vagy az önmagukat amolyan paphelyettesítőknek tekintő, nemük ideális tulajdonságait magukban elfojtó, erkölcscsőszi szerepet játszó ‘egyházközségi anyósok’ felülkerekedése kápolnai-templomi közegekben a hívek istentiszteleti életében való dirigens szerepükkel.
Valaha, amikor még az egyházi élet magaslatain (kiváló egykori ifjúságnevelőnk, Lantos-Kiss Antal atya telitaláló szavával) ‘vezérférfiúk’, vagy Wöhrmüller pátert idézve ‘férfias keresztények’ álltak – Pázmánytól Prohászkán át Mindszentyig kissé hosszú lenne névsoruk -, persze mindezek evidenciák voltak még. Mert tudták: lelki és fizikai erőtől duzzadó, férfias kereszténységre van szükségünk! Olyan ifjakra, akik méltán zenghetik a Magyar Cserkészszövetség Sík Sándor írta, Turry Peregrin megzenésítette indulójával:
Fiúk fel a fejjel, a harsona zeng,
Álljunk csatasorba vidáman.
Ránk vár a világ, ez a harc a mienk,
Katonái vagyunk valahányan.
Jó fegyverünk, izmos karunk,
Égő szemünk, vidám dalunk.
Amerre nézünk, megterem
A győzelem, a győzelem.
Fiúk fel a fejjel, az óra közel,
Kel a magyar éjben a hajnal,
Most kell az erős kar, a férfiú-mell,
Ezeréves acél-akarattal.
Zúg, mint a harci trombita:
A Lomnic és a Hargita
Értünk kiált, felénk süvölt
Az ősi föld, a drága föld.
Szabadba fiúk! A nap arca nevet,
Ott pezsdül a friss, tüzes élet.
Járjunk be a mezőt, meg a rengeteget,
Szabad ott a szabadban a lélek!
Ott szemben, szívben tiszta láng,
S az Isten arca néz le ránk.
Leheletén ott megterem
Erő, szabadság, győzelem!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info