Száznegyvenöt éve, 1868. november 13-án született Sajó Sándor, a trianoni tragédia és a magyar életerő két világháború között oly népszerű lírikusa, aki ha nem is vált egy Arany Jánossá vagy Ady Endrévé, egyszerű, tiszta hangján mégis kifejezte lelke legfőbb érzését, azt, hogy „magyarnak lenni: nagy s szent akarat, mely itt reszket a Kárpátok alatt”. Amint már rovatunkban Herczeg Ferenc és Szabolcska Mihály életművével kapcsolatban rámutattunk, minden nemzet, így a mienk irodalmának is megvannak a koronkénti középszerűségei, akik sem ízlésvilágukkal, sem világnézetükkel nem alkotnak ugyan korszakosakat, viszont egy-egy társadalmi rétegnek, művészi stílusnak vagy politikai gondolatnak ugyan a klasszikusok tökélyétől elmaradó, az átlagosnál viszont mégis magasabb igényű tolmácsolásával megbecsülendők, akik közé az évtizedeken át méltatlanul mellőzött Sajó Sándor is tartozott.

1868. november 13-án született a Hont vármegyében lévő Ipolyságon. Középiskolai tanulmányait Selmecbányán végezte, egyetemi tanulmányait a fővárosban. Rövid ideig a „Verbász és Vidéke” című lapot szerkesztette, majd 1903-tól középiskolai tanárként Nyitrán, Újverbászon, Jászberényben, végül Budapesten tanított, a Szent László Gimnázium igazgatójaként. Verseivel tizenkétszer érdemelte ki legtekintélyesebb irodalmi társaságaink jutalmát. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, a Szent István Akadémiának, a Kisfaludy Társaságnak és a Magyar Középiskolai Tanárok Nemzeti Szövetségének, főtitkára az Országos Középiskolai Tanáregyesületnek.

Költői életművének legjavát Bartha József irodalomtörténész gyűjtötte egybe és látta el bevezetéssel 1937-ben, s számos antológia közölt költeményeiből ( Sík Sándor: Magyar fiú szavalókönyve (1928), Tordai Ányos: Rózsáskert (1935), Vollay Ferenc: Új Nagymagyarországért! (1936), Horváth János: Magyar Versek Könyve (1942),). 1945-től persze nem véletlen, hogy nemcsak verseit, hanem nevét is igyekeztek elfeledtetni. Azonban hiába, mert legszebb magyarságversei az ezredfordulótól jelentek meg: előbb Nem akarok gyáva csendet címmel Medvigy Endre összeállításában, majd közülük számos nemzeti költészetünk elföldelt gyöngyszemeiből készült antológiákban (Trianont ledöntjük (2001), Nem! Nem! Soha! (2004), Vesszen Trianon! (2004), Mindent vissza! (2005)), megerősítve általuk is Pintér Jenő és Várkonyi Nándor irodalomtörténész értékelését.

Pintér szerint „a magyar ódának és elégiának Sajó Sándor az egyik legnagyobb mestere. Irodalmi nagyjainkról írt dicsőítő költeményei a tárogató érces hangján zendítették meg a kegyelet húrjait, s korszerű vonatkozásokkal fokozták eszmei mélységének hatását. Ódai szárnyalását nemes összhangba hozta elégiai borongásával, történetszemléletébe nemzetnevelő költőiséget szőtt. Az ünnepi áhítat férfias hangjai nem egyszer lázongó följajdulásukkal vegyültek költészetében, de azért semmitől sem állt távolabb, mint a dekadens irányok csüggeteg szellemétől.”

Várkonyi hatásának titkát abban látta, hogy „erkölcsi tanítást ad, ami nagy értéke, s megindultságával hat ránk. Szónoki, ünnepélyes hanghordozása, érzelmeinek súlyos hullámzása, elégikus borongása csak ritkán engednek utat kisebbszerű, egyéni megszólalásoknak. Ilyenkor meglepő formakészséggel, tiszta zeneiséggel tud finom árnyalatok közé merülni. Egyébként a nagy klasszikusok formáit veszi át, Arany ódájának örökét.”

Négy versével emlékezünk ezúttal emberi-művészi mivoltára. Az első – amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Farkas-Raskó jutalmával tüntetett ki – valóban Arany János ódáit (mindenekelőtt a „Széchenyi emlékezete” címűt) idézi fel bennünk.

Magyarnak lenni

Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva tengni egyre – lent,
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj:
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényű fátylat szövögetnek
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre…
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva rólad: büszke, messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!..
Csalódni mindig, soha célt nem érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait….
– Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek:
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés…
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag…
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
– Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! Húzd,cigány! –
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében, –
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!….
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, –
S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat…
– Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt.
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!…

A második hangvételével leginkább Reményik Sándor Végvári-verseire (leginkább a „Keserű kérdés ahhoz, akitől nincs hova föllebbezni” címűre) s Kosztolányi Dezsőére („Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben”) emlékezteti olvasóit.

Nagyapám

Az én nagyapám haja hófehér
Magyarországon lakunk, ő meg én,
De mégis nagyon messze van szegény.

Vannak ott erdők, szép nagy zöld hegyek,
Karácsonyfából álló fenyvesek,
Nyaralni oda mégsem mehetek.

Piros alma terem az almafán,
Abból sem küldhet nékem nagyapám,
Pedig az ő faluja is hazám.

Másképp lesz ez, tudom, nemsokára,
Ha megnövünk ki is akkorára,
Együtt megyünk az ő falujába.

Visszavesszük a kerti almafát,
A zöld erdőt, az ős magyar Hazát,
A fehérhajú szegény nagyapát.

A harmadikban félreérthetetlenül az országunk trianoni kivéreztetéséért döntően felelősök aknamunkájával való leszámolás közigényét szólaltatja meg elemi erővel:

Új Ábel

Anyám! Kegyelmed özvegyasszony,
És szűken van a kenyerünk:
Azért én, lássa, nem panaszlom,
Hogy Káin együtt él velünk:
Kegyelmed gyermekül fogadta,
Bár nem Kegyelmed szülte őt:
Legyen testvér az istenadta,
Ha ős törzsünkkel összenőtt:
De kikesergem a világba:
Jó szívem hozzá mindhiába,
És velünk él bár egy kenyéren,
Nekem e Káin nem testvérem!

Anyám! e Káin csúf szokásból
Minden dolgomba belegázol:
Játékban, utcán, kint a páston
E Káin sohse fogja pártom:
A taligánkat sohse húzza,
Mikor meg tolná, visszahúzza,
Zsebemből kicseni a gombot,
Tarisznyámból a kenyeret –
Amit én gyűjtve összehordok.
Ő széjjelszórja s kinevet:
Más kedvét ellenemre szítja,
Utcák kutyáit rám uszítja
S örül, ha folyni látja vérem,
Nekem e Káin nem testvérem!

Anyám! én Káint bepanaszlom…
Kegyelmed gyönge beteg asszony,
S míg betegen nyög itt az ágyban,
Ő mért fütyül kint oly vidáman?
Ha házunk őneki is háza,
Idegenek közt mért gyalázza?
Ha idegen a lelke tőlünk,
Anyám – Káinnal miért vesződjünk?…

Nem vagyunk senki kapcarongya,
Én nem leszek Káin bolondja –,
Anyám! nekem már forr a vérem:
Nekem e Káin rossz testvérem –,
Anyám, így élni nem öröm…
Én Káint többé nem panaszlom,
De ezt így nem bírom sokáig,
S ha Káin jobbá most se válik,
Akkor az Isten irgalmazzon –,
Bevégzem vele nagy pöröm,:
Anyám – én Káint megölöm!…

Végül a negyedik Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna versének („Hitvallás”) magyar életerőbe vetett hitével, Madách reményével fejezi ki minden kor minden magyarjának megmaradásunk hármas alapkövetelményét:

Magyar háromság

Légy ember, – Isten képmása,
Öleld magadhoz az eget;
E földből égig szárnyalásra
Egyéb se kell, csak szeretet;
Szeresd az embert, – földi sorsban
Édes testvérül nézzed őt,
Emeld, ki lent fetreng a porban
És vigasztald a szenvedőt.

Légy férfi, – sors vihara ellen
Magad magadnak menedék:
Önérzet, erkölcs, tiszta jellem,
Jó szív és nem hajló derék;
Légy tettre bátor, bár az élet
Száz csellel jár is körüled, –
Van éles kardod s büszke vérted:
Az igazság, s becsület.

Légy magyar! Bús fajodnak élni
Sorsodnak legszebb része, hidd;
Hitvány az ember, rongy a férfi,
Kit ez az érzés nem hevít;
Idegenségek vak bolondja
Száz szennyes árban elmerül, –
Hűs szív csak hazáját dobolja
Halálig rendületlenül.

E földön mint magyar háromság
E hármas eszmény lengedez,
A nagy világ s egy bús kis ország
Meghitt ölelkezés ez;
Magasságoknak zengetője
Mint hármas hangú égi kar –
Isten parancsa szól belőle:
Légy ember, férfi – s légy magyar!

Amint már rovatunkban Herczeg Ferenc és Szabolcska Mihály életművével kapcsolatban rámutattunk, minden nemzet, így a mienk irodalmának is megvannak a koronkénti középszerűségei, akik sem ízlésvilágukkal, sem világnézetükkel nem alkotnak ugyan korszakosakat, viszont egy-egy társadalmi rétegnek, művészi stílusnak vagy politikai gondolatnak ugyan a klasszikusok tökélyétől elmaradó, az átlagosnál viszont mégis magasabb igényű tolmácsolásával megbecsülendők, akik közé az évtizedeken át méltatlanul mellőzött Sajó Sándor is tartozott.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info