Hetvenhét éve, 1936. november 11-én látta meg a napvilágot (és 2010. április 3-án tért Urához) Tudós-Takács János katolikus teológus-filozófus, műfordító, Aquinói Szent Tamás műve, a Summa Theologiae mindmáig legteljesebb magyarítója, aki, szemben korunk áligazságokat kergető értelmiségijeivel, a valaha a legszentebb tudománynak tekintett teológia és szolgálóleánya, a filozófia, valamint a huszadik századi elfeledett történelem egyedülálló alaposságú ismerőjeként méltán vált hallgatói és olvasói ikonjává.
Ha közelmúltunkból valaki, ő tényleg (ráadásul magyar) tudós volt, aki nem adhatott más testamentumot az utókorra, minthogy sohasem lehet megfáradnunk a nemzet és tudomány szolgálatában.
Vérbeli filozófus volt, bölcselő, aki tudta, jelenünk szellemi sivárságának egyik legfőbb oka, hogy a filozófiát, csakúgy, mint mellesleg a teológiát, sokan nem is tekintik már tudománynak. A filozófia így, amint erre oly gyakran rávilágított, vagy a stratégiai síkkeresés, vagy a szofista szónoklattan szinonimájává alacsonyodott. Ennek jegyében beszélnek lépten-nyomon arról, hogy az üzletnek, a banknak, a politikának, a nyelvnek, a hadviselésnek, a nyelvnek, sőt akár még a bornak is van filozófiája. Ezzel szemben az ókori bölcsek, kiváltképpen Püthagorasz, egészen mást értettek rajta. Ő például arra a kérdésre, bölcsnek tartja-e magát, azt felelte, hogy nem, de szereti és keresi a bölcsességet. Szolón ilyetén filozófián már egyenesen a bölcsesség szeretetét értette, így maga a filozófia kifejezés (a görög filein (szeretni) és a szophia (bölcsesség) szavakból) tőle ered. Arisztotelész pedig a dolgok végső okokon át való biztos és rendszeres megismerését tekintette lényegének.
Köteteket megtöltő – elsősorban a Veritas, a Pannon Front és a Szittyakürt hasábjairól ismert – tanulmányai és országszerte rendszeresen tartott előadásai mindvégig lebilincselték mindazokat, akik nem ismerték huszadik századi történelmünket és nem kértek módszeres meghamisításából. Különösen is részletesen tárta fel bennük a két világháború közötti magyar és német történelem elhallgatott tényeit, továbbá a filozófia, mindenekelőtt a metafizika, az ontológia és az etika igazságait, reávilágítva mindig – szemben jelenünknek a „felvilágosodás” korától megörökölt nominalista szkepszisével –, hogy vannak tértől-időtől független örök igazságok, mint mindenekelőtt az Istenben való hit és a hazaszeretet. Végül, de nem utolsósorban Aquinói Szent Tamás hatalmas műve, a koráig rendszerezetlen hitigazságok gótikus szellemi katedrálisát megépítő Summa Theologiae tolmácsolásával nemcsak teológiai műveltségünket gyarapította, hanem a tomista szaknyelvet is magyarította.
Beszédeit, előadásait (melyekből nyolc A hungarizmus alapjai címmel kötetben is megjelent), elemzéseit a logika vastörvényei, az érveléstechnika kifinomultsága, ugyanakkor – a hivatalos média- és oktatási fórumokkal ellentétben – közérthető magyarság jellemezték: kiváltképpen az utóbbiakkal méltán arathatott sikert, hiszen hallgatói kérdéseire mindig tudósra jellemző alázattal, empátiával felelt (Descartes-tal vallva, hogy már az is ismereteink gyarapodását jelenti, ha valamiről tudjuk, mi nem az), felhívva figyelmüket, hogy csak az igazság a fontos, nem az, hogy ki hirdeti – hiszen végső soron még a ripacs is lehet igazsághirdető, anélkül, hogy erkölcsi példakép lenne –, ami akkor is megmarad, ha csak egy ember vallja, sőt ha egy se (így sohasem nézte, hányan hallgatják-olvassák), végül, hogy előbb-utóbb mindig az győz, nem pedig az átmeneti indulatok, hiszen – teológus példaképei közül a piarista Schütz Antallal vallva –, ha mégoly közvetetten, mégis mindig jelen van Isten a történelemben, csak Vele, Általa, Őbenne teljes az élet.
Végül egy személyes vallomás. E sorok írójának megadatott, hogy személyesen is megismerje s így beletekinthessen kohójába, lelke metafizikai mélységeket és magasságokat felölelő és szelleme jelenségeket, dolgokat elemezni, egymástól megkülönböztetni képes, a ma divatos lexikális tudással szemben az enciklopédikusságot választó, a magyar filozófiai gondolkodás klasszikusai közül a már említett Schütz Antalon kívül leginkább Bognár Cecilt, Brandenstein Bélát, Erdey Ferencet, Hajós Józsefet, Ibrányi Ferencet, Horváth Sándort, Jánosi Józsefet, Kecskés Pált, Kühár Flórist, Noszlopi Lászlót, Somogyi Józsefet, Szigeti Józsefet, Trikál Józsefet megidéző világába, ugyanakkor meggyőződhetett kulturált vitára képtelen egyházi és világi irigyeivel ellentétben mindvégig igazságfanatikus mivoltával, ezért rendületlenül hiszi, hogy Ő Odafentről már, közbenjárva érettünk, lerázva a földi élet minden sarát, egészen másként lát és ítél, mint mi, földhözragadt, szűklátókörű emberek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info