Amint jeleztük, egész éves programsorozattal fognak megemlékezni Erdélyben Bánffy Miklósról, tekintettel arra, hogy 2013. december 30-án lesz születésének száznegyvenedik évfordulója, s amint Prőhle Gergely, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára kifejtette, emlékének ápolása nem pusztán kegyeleti aktus, hiszen mind politikai, mind művészeti tevékenysége a mai napig hat. Csak remélni tudjuk, hogy éppen ezért évtizedeken át elhallgatott emlékiratáról is megemlékeznek majd, amelyben beszámolt, miként működött közre Szent Koronán eladásában Kun-Kohn Béla?
Elöljáróban pályájáról. 1873. december 30-án született Kolozsvárt. 1901-től országgyűlési képviselő, 1906-tól 1909-ig Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja, 1921. április 14-től 1922. december 19-ig Bethlen István kormányában külügyminiszter, 1912 és 1918 között a Magyar Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa. 1926-ban visszaköltözve Erdélybe, csak az irodalomnak élt: az „Erdélyi Helikon” szerkesztője és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványainak – különösen Tamási Áronéinak – grafikusa lett, miközben sorra jelentek meg realista regényei, drámái Kisbán Miklós álnéven. 1950. június 6-án hunyt el Budapesten.
A régi erdélyi emlékírók (leginkább Cserei Mihály, báró altorjai Apor Péter, Bethlen Miklós) méltó utódaként, remek megfigyelőként, hatalmas látókörű íróként ezen 1943-ban Emlékeimből címmel a Révai kiadónál megjelent könyve is – éppúgy, mint a magyar társadalom bukását megrajzoló három részes regényciklusa (Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol) – lebilincselő kortörténeti olvasmány, amelyben nagyobbrészt az első világháborús történéseket, a végén azonban a forradalmi időket idézi meg, amiért 1946-ban „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek második számú jegyzéké”-re fel is került, amelyben beszámolt az 1919-es 133 nap viselt dolgairól, így kiemelten arról, miként működött közre Szent Koronánk eladási kísérletében Kun-Kohn Béla?
„A százharminchárom nap alatt Bécsben meghúzódó magyar katonatisztek »valahogy megtudták, hogy egy Fenyő nevezetű népbiztos érkezik Bécsbe, a Bankgasse-i magyar szovjet követségi házba, nagyon nagy összegű pénzzel, sok-sok millióval, melyet a kommunista forradalmi fölkelés költségeire küldenek. A hír azt is állította, hogy a Magyar Szent Koronát is hozza Fenyő, melyet külföldre akarnak csempészni, hogy ott eladják. Hollandiában is hallottuk, hogy Nagy Elek és Thyssen-Bornemissza segítségével egy pénzcsoportot alakítottunk, mely a Szent István koronáját megvette volna, ha valahol eladásra kínálják, nehogy olyan kezekbe jusson, honnan többé vissza nem lehet szerezni. Alberge amszterdami híres antikvárius vállalta a régiségpiac ellenőrzését. A tisztek érintkezésbe léptek néhány, a Bristol Szállóban élő politikussal (ez volt az emigránsok elegánsabb és kalandosabb csoportja), kik egy angol újságírót szereztek”, aki „mint angol diplomata szerepelt. Május 2-án este a tisztek hirtelen berontottak a követségi palotába, az ottani pár embert lezárták és mikor a népbiztos éjféltájt megérkezett, azt is lefülelték. A Szent Korona nem volt vele, de nagyon sok pénz, állítólag 135 millió különböző idegen valutákban és „kék pénz”-ben. Miután a biztost és a pénzt, mely legnagyobbrészt az ellenforradalmi sereg ausztriai és szegedi szervezésére fordíttatott, később biztonságba helyezték, átvizsgálták a követség összes iratait. Ez volt a szerencséjük, mert midőn másnap Kun Béla fölszólítására az osztrák rendőrség letartóztatta a tiszteket, akkora bizonyító anyagot mutattak be a Polizei-Präsidiumnak a szovjet követség által folytatott aknamunkáról és további terveiről, így az ausztriai kormány erőszakos eltávolításáról, sőt arról is, hogy a Bankgasse-i palotából még a szomszédos osztrák-magyar bank kirablását is tervezték a földalatti csatornán át, hogy a tiszteket néhány nap múlva kaució ellenében szabadon bocsátotta a bécsi rendőrség.” A 135 milliót a menekült tisztek aztán a bolsevistákat leverő önkéntes közlegények verbuválására fordították: bécsi lapokban jelentkezésükre felszólító felhívásokat tettek közzé, ám tervüket eleinte sokan bolsevista trükknek tekintették, mígnem „az osztrák rendőrség néhány vezető tisztünk igazoltatásakor meg nem győződött a valóságról”.
Vagyis Kohn-Kun Béla nem a Szent Koronánkat elrabolni szándékozókat, hanem azon magyar tiszteket akarta letartóztatni, akik legszentebb szakrális kincsünk megmentésére vállalkoztak. Mert ő és elvtársai hazárdjátékaik fedezésért bármit pénzzé tettek volna. És korántsem csak hatalmi mámoruk csúcspontján, hanem akkor is, amikor annak elvesztésével fejvesztve kényszerültek menekülésre, amiben éppen ő maga járt elől. Amikor ugyanis 1919. július 31-én egy elrabolt repülőgépen menekült országunkból, nem üres zsebekkel távozott persze. Erre szemtanúk visszaemlékezéseinek figyelembevételével így emlékezett vissza Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében 1926-ban:
„Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr a Szentháromság téren meg is találta.”
Amint Márai Sándor írta, „a kommunizmus megbukott minden értelemben, de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt”, mint tette Kohn-Kun Béla Szent Koronánk eladásában való közreműködésével. Csak remélni tudjuk tehát, hogy ennek súlya miatt Bánffy Miklós évtizedeken át elhallgatott, imént idézett emlékiratáról is megemlékeznek majd.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info