Tény, hogy az átlagkülföldi többnyire vagy nem, vagy rosszul ismer bennünket, pedig valaha nem is volt olyan ritka, hogy elismeréssel illettek bennünket, olyannyira, hogy például II. Piusz pápa III. Frigyes császárhoz írt levelében egyenesen a kereszténység és a nyugati civilizáció védőjeként értékelte hazánkat, Henrik Ibsen büszke tartásunkért lelkesedett, Victor Hugo pedig legendás hősiességünket magasztalta.
Tallózzunk hát ezúttal rólunk írt vallomásaikból, hogy ezzel is erősítsük minél többekben: ne legyünk örökösen búskomoran, megkeseredetten, lehajtott fővel, csüggedt lélekkel járók, győzelmeink helyett vereségeinket számlálgatók, hanem igenis emeljük fel fejünket, hiszen történelmünk a bizonyíték arra, hogy Magyarország a hősök nemzete!
Dante Alighieri az Árpád-házi királyok utáni trónöröklési harcok által sújtott hazánknak így üzent: „Ó, boldog Magyarország, ne engedd tovább gyötreni magad!”, aztán Jean Lemaire de Belges francia költő írta le először (1511-ben), hogy hazánk a kereszténység védőbástyája, Baron de Montesquieau szerint híresek vagyunk szabadságszeretetünkről, nemes, nagylelkű jellemünkről, bátorságunkról, Jules Michelet pedig megkérdezte, vajon „mikor fogjuk adósságunkat az áldott magyar nemzet iránt leróni, amiért a Nyugatot megmentette?. De ugyanígy nyilatkozott Eduard Sayous, Elisée Reclus, Ferdinand Lesseps, Otto Eduard Leopold von Bismarck, Theodore Rooosevelt, vagy Henrik Ibsen és Victor Hugo.
Henrik Ibsen például büszke tartásunkért lelkesedett:
Ó, ha késő nemzedékek támadnak s ledől az oszlop,
Trónok inganak, zuhannak zsarnokok, silány poroszlók,
A magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak
A vitéz, merész seregnek úgy zeng, mint győzelmi szózat.
Victor Hugo pedig legendás hősiességünket magasztalta:
„Magyarország a hősök nemzete: Németország az erényt, Franciaország a szabadságot, Olaszország a dicsőséget képviseli a nemzetek sorában, Magyarország pedig a hősiesség megtestesülése. Nem halt meg, ki fog törni sírjából, ahová az önkény temette. Amíg megvan benne az erény, a hősiesség, a dicsőség és szabadságvágy, mindenképpen élni fog.”
Köteteket tölthetnénk meg hasonló vallomásokkal. Eddigi ilyen összefoglalásaink közül ezúttal háromra hívjuk fel továbbérdeklődő antikvárium- és könyvtárlátogató olvasóink figyelmét, Baránszky-Jób Lászlóéra (A magyar öntudat kistükre, 1943), Orbók Attiláéra (Így beszélj hazádról!, 1938) és nem utolsósorban a Kosztolányi Dezső szerkesztette irredenta antológiára (Vérző Magyarország, 1921).
Ma, amikor a „merjünk kicsik lenni!” egyenesen kollektív öngyilkosságba kergető hírhedt szlogenje észrevétlenül beleivódott milliók vérébe, csak kívánnunk lehet, hogy az imént idézett vallomásokkal is erősítsük minél többekben: ne legyünk örökösen búskomoran, megkeseredetten, lehajtott fővel, csüggedt lélekkel járók, győzelmeink helyett veszteségeinket számlálgatók, hanem igenis emeljük fel fejünket, hiszen történelmünk a bizonyíték arra, hogy Magyarország a hősök nemzete!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info