Hatvanöt éve, 1948. szeptember 3-án hunyt el Eduard Beneš, aki már az első világháború végi párizsi „béketárgyalásokon” bevallotta, hogy igenis tudatosan követ el jogtalanságokat: „Én egyáltalán nem igazságokra törekszem: politikus vagyok, ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben.”
Noha 1945-ben hirdette ki sokszor emlegetett dekrétumait, azonban a nemzetiségeknek tett korábbi ígéretét megszegve előtte is pontosan azok szellemében járt el műállamában a magyarsággal és a szudétanémetséggel szemben.
Ami közismert, az 1945. május 19-én kelt 5. számú dekrétuma („az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről) 2. §-a első bekezdése („az állami szempontból megbízhatatlan személyeknek a Csehszlovák Köztársaság területén levő vagyonát állami kezelés alá veszik e dekrétum további rendelkezései értelmében”), 4. §-a („állami szempontból megbízhatatlanoknak kell tekinteni a német vagy magyar nemzetiségű személyeket”), 6. §-a („német vagy magyar nemzetiségűeknek tekintendők azok a személyek, akik az 1929 óta tartott bármelyik népszámláláskor német vagy magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, vagy pedig a német vagy magyar nemzetiségű személyeket tömörítő nemzeti csoportok, alakulatok vagy politikai pártok tagjai lettek”), továbbá 1945. június 21-én kelt 12. számú dekrétuma („a németek, a magyarok, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgős elosztásáról”) 1. §-a 1. bekezdése („azonnali hatállyal és térítés nélkül a földreform céljaira elkobozzuk azt a mezőgazdasági vagyont, amely német és magyar nemzetiségű személyek tulajdonában van, állampolgárságukra való tekintet nélkül”).
Az viszont már kevésbé közismert, hogy amíg Lloyd George brit miniszterelnök 1918. január 5-én kijelentette, hogy „Ausztria-Magyarország felosztása nem alkotja részét az antant háborús törekvéseinek”, Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-i „14 pontja” pedig csak „autonóm fejlődés”-t, „önrendelkezési jog”-ot akar biztosítani a Monarchia népeinek, Beneš már 1916-ban röpiratban követelte, hogy „Ausztria-Magyarországot fel kell osztani!”, és romjain fel kell állítani a négy részből – Csehországból, Morvaországból, Sziléziából és Szlovákiából – álló cseh-szlovák államot, amelynek északi szomszédja Lengyelország, a keleti Oroszország, a déli (a szerb, horvát, szlovén területek egyesítésével létrehozandó) Nagy-Szerbia lenne, továbbá az így megjövendölt új állam, szomszédjaival együtt, a Lajta és a Rába között egy korridorral a cseh területhez kapcsolva, Németországot körülkerítené, Olaszország pedig segítene a szlávoknak, hogy Ausztriát és Németországot az Adriától örökre eltávolítsák, végül Erdély Romániához kerülne, így a megmaradt Magyarország csak magyarlakta területeket foglalna magába.
A párizsi Grand Orient szabadkőműves páholy 1917. június 28-a és 30-a között tartott konferenciáján lényegében az iménti Beneš-i forgatókönyvet fogadták el, ő maga pedig már 1918 őszén egyenesen követelte Pozsonyt, mint „századok óta szláv város”-t, majd (a „Times” 1918. november 6-i számában) az egész Felvidék cseh megszállását, mondván, „Magyarországon bolsevizmus fenyeget s ezt egyedül csak a csehek tudnák elhárítani”. A trianoni szerződés aláírásakor ugyanakkor azt fájlalta, hogy Moson, Somogy, Vas, Zala vármegye nem lett Csehszlovákiáé, meghamisítva a rájuk vonatkozó népességi nyilvántartást (szerinte 1920-ban 700 000 volt a négy vármegye lakossága: 200 000 magyarból, 200 000 szlávból, 300 000 németből állt: a valóságban 1 270 115 ből 769 169 volt a magyar, 282 215 a német, 216 205 a szláv (horvát és vend)).
1919. szeptember 10-én Beneš aláírta a Saint Germain en Laye-i kisebbségi szerződést, amelyben kötelezte magát – amint dr. Ősz Béla tanulmányában (Benes. A megtévesztő propaganda nagymestere újra munkában, 1941) olvassuk –, hogy „Cseh-Szlovákország minden lakosának életét és szabadságát, születési, állampolgársági, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül megvédi: cseh-szlovák állampolgároknak ismeri el mindazokat, akiknek állandó lakhelyük van az odacsatolt területen, vagy ott születtek, ezen felül megadja az optálás [(lakhely)választás – Ifj. T. L.] jogát is: akik máshová optálnak, elvihetik vagyonukat és tőlük semmiféle kilépési díjak sem szedhetők”, továbbá minden nemzetiség számára biztosítja a saját költségükön való vallási, művelődési vagy szociális intézmények működését, és Kárpátaljának „a legteljesebb autonómiát”.
Mindez azonban csak írott malaszt maradt. Amint Ősz írja, Felvidékünk és Kárpátaljánk húsz éves cseh megszállása alatt az ottani börtönök „hamarosan megteltek magyarokkal pusztán azért, mert a letartóztatottak nem tagadták meg nemzetiségüket. A magyar területeken elrendelték a statáriumot és az előzetes cenzúrát. Megszervezték a Propaganda Kancelláriát. Ez a hivatal kémekkel és beugratókkal árasztotta el az egész Felvidéket. Összefogdosták az ártatlan magyarokat, megkínozták, félholtra verték. A magyar tisztviselőket,. Akár letették a hivatali esküt, akár nem, megfosztották állásuktól és sokszor még nyugdíjat sem adtak nekik. A törvényhatóságokat feloszlatták, élükre zsupánokat, kormánybiztosokat állítottak. Beleavatkoztak az egyházak ügyeinek vezetésébe, a papokat a püspökök ellen lázították. A magyar lapokat megszüntették, a kulturális egyesületeket feloszlatták. A magyar cégtáblákat letépték. A vármegyéket megszüntették, helyettük hat nagy megyét állítottak fel azért, hogy azzal a magyarságot nyelvhasználati jogától elüssék. Aki a Himnuszt vagy más eltiltott magyar dalt énekelt, letartóztatták, még azt is, aki véletlenül levente cigarettát hozott magával a határon át.” Ennyit arról, ki volt a machiavellizmusban a névadó mestert is alighanem megszégyenítő, Brüsszelben és Prágában mindmáig ikonizált Eduard Beneš.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info