Nem mai történetről van szó ezúttal sem. 1825-ben, amikor gróf Széchenyi István birtokai egyéves jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, aligha gondolhatott arra, hogy halála után képviselői között már csak elvétve fognak akadni olyanok, akiknek valóban szívügyük honi históriánk, műveltségünk emlékeinek ápolása, illetve azoknak újakkal való kiegészítése. Pedig ez történt, s hogy mennyire, elég a már az akkori médiumok zöme által is kirekesztett szerzők műveit elővennünk. Kiderül belőlük, mennyire hiányoztak onnan már akkor is a valódi tudósok, akik pedig azoknak nevezték magukat, nem az igazságokat keresték.
Üssük fel most csak például Zimándy Ignác (1831-1903) pozsonyi gimnáziumi tanár és törökbálinti plébános, az Országos Antiszemita Párt képviselője 1886-ban megjelent, 1946-ban a ‘Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek’ II. számú jegyzékére felkerült könyvét (Mi tett engem antiszemitává? Válaszul Jókainak: Hogyan lettem én filoszemita? című tárcacikkére), amelyben feltette a kérdést: ha egy német tudós az akadémiákat ‘kisdedóvó intézetek’-nek nevezte, minek nevezné a miénket, ha meglátná tagjainak műveit, akik aligha szakmai előmenetelükkel kerültek a mélyből a magasba:
‘Minek nevezné, ha ismerné azon titkos akadémikusokat, akiknek nincs ugyan aspirációjuk az akadémikusságra, érdemeik sincsenek rá, nem is remélhető, hogy valaha annyi eredeti érdemet összegereblyézzenek, amennyi magas pártfogóikkal egy rangba emelhetné őket, de annál nagyobb szükségök van azon harminc forintokra, melyeket az akadémiától egy-egy ívnyi fordításért kapnak. Ezen harminc forintos fordított ívekből lesznek aztán azok a pompás kiállítású népszerű könyvek, melyeket különféle tudományos és nem tudományos szakokra osztva négy vagy öt forintért az akadémia pártolói kapnak.’
Más szavakkal eredeti rendszerező, hazai viszonyainkra is tekintettel levő tudományos művek helyett csupán részletkérdésekkel foglalkozó, többnyire idegenből fordított művekkel ékeskedtek újdonsült akadémikusaink, ahelyett, hogy például történelmünk sokszor idézett, de nem vagy alig ismert nagyjainak műveit minél szélesebb tömegek számára elérhetővé tették volna:
‘Ha az akadémiának olyan sok a pénze, hogy nem tudja hová tenni, nem tehetné-e meg azt az áldozatot, hogy azokat a régi magyar szerzeményeket, melyekre kiadóink nem vállalkoznak, hozná olcsó pénzen forgalomba, ha mindjárt nem oly pompás kiadásban is, mint a minden válogatás nélkül lefordíttatott külföldi munkákat? Például nem nevetséges-e az, hogy Pázmány Péterről minden közép, polgári és felsőbb népiskolában azt tanulja a fiatal nemzedék, hogy az új magyar nyelvnek ő volt a megalapítja, és munkáit aranyért sem kaphatja sem a tanár, sem a tanuló.’
Pedig, teszi hozzá, nem kellene a céhbelieknek annyira tartaniuk Pázmány műveinek kiadásától, attól félniük, hogy azok hatására ‘minden protestáns és zsidó akadémikus pápistává lesz’, hiszen ‘ma a könyvekben nem az igazságot keresik, hanem a nyelvet, a tudósok nem teologizálnak, hanem filologizálnak’, vagyis csak a betűt, a szöveget analizálják, a formát nézik, nem a tartalmat, nem az objektív igazságokat, az örök értékeket keresik, hanem a tetszetős szofizmákat, a relatív spekulációkat. Bölcseleti nyelven az eredendően a talmudizmusra visszavezetendő nominalista szkepszis megcsontosodott képviselői. És ezért, vonja le a keserű konklúziót Zimándy atya, akadémiánk ‘valóban méltatlanul viseli a magyar jelzőt’. Úgy tűnik, azóta is.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info