Mentális mivoltunk megőrzéséhez nélkülözhetetlen szépirodalmunk minél mélyebb megismerése. Ezt nyomatékosította tizenkilencedik századi szellemi életünk virágba borulásának egyik jeleként a kétszáznyolc éve, 1805. augusztus 10-én Budán született (és 1875. december 10-én fővárosunkban elhunyt), kortársai által „a magyar irodalomtörténet-írás atyjá”-nak tekintett Toldy Ferenc, követői közül pedig Beöthy Zsolt hangsúlyozta, nemzeti műveltségünknek mennyire legfőbb fóruma az irodalmi műveltséget megalapozó középiskola. Örökségük máig hálára kötelezi ezért az irodalombarát olvasókat.
Toldy Ferenc német családból származott, eleinte orvosi tanulmányokat folytatott, majd reformkori romantikusaink, kiváltképpen Vörösmarty Mihály hatására már csak egyre inkább az irodalom iránt érdeklődve, önmagát magyarnak vallva (így vezetéknevét Schedelről Toldyra változtatva) írta irodalmunk addig nem ismert mélységeit feltáró műveit (Handbuch der ungarischen Poesie (1828), A magyar nemzeti irodalom története. Ó-és középkor (1851), A magyar költészet története (1854), A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban (1864), amelyekkel, valamint öt kötetes, a Bessenyei György fellépéséig (‘Ágis tragédiája’ című drámája megjelenéséig, 1772-ig) tartó irodalmunkról keresztmetszetet adó antológiájával (A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, 1876) méltán érdemelte ki „a magyar irodalomtörténet-írás atyja” címet.
Méltán, hiszen az addig megjelent, irodalmi életünket bemutatni hivatott könyvek szerzői (elsősorban Czvittinger Dávid, Horányi Elek, Rotarides Mihály, Bod Péter, Budai Ézsaiás, Wallaszky Pál, Pápay Sámuel, Sándor István) azon túl, hogy rendszerint irodalomnak tekintettek minden nyomtatott művet, megelégedtek csupán íróik életrajzi és könyvészeti adatainak lajstromozásával, így köteteik, még ha sokszor mindmáig nélkülözhetetlenek is egyedi lexikális információik miatt, nem tekinthetők mai értelemben irodalomtörténeteknek, ezért Toldyé az úttörés érdeme, amiért műveiben elsősorban a szépirodalmi alkotásokat kívánta bemutatni, megkísérelve kortörténeti hátterük megrajzolását, ezt elősegítendő, egybegyűjtött szövegeik kiadását, ennek révén közreadva mindenekelőtt Zrínyi Miklós, Faludi Ferenc, Mikes Kelemen, Csokonai Vitéz Mihály és Berzsenyi Dániel életművét.
Nemritkán addig hitelesnek tekintett, ámde általa bebizonyítottan koholtnak minősült művek helyett a valódiak szövegkiadásain és imént felsorolt eredeti munkáin úgyszólván állandóan érezhető, hogy elsősorban hősies történelmi eseményeink szépirodalmi dokumentálására s általuk mentális mivoltunk megerősítésére törekedett – elvégre, mint maga fogalmazott, „a múlt hatalmunknak egyik eleme”, ennek részeként identitásformálásunkhoz felhasználva például Arany Jánossal a hun-magyar eredethagyományt –, amellyel sok százados mulasztást pótolt egy személyben, hiszen, amint helyesen állapította meg Pintér Jenő (A magyar irodalom a XIX. század második harmadában, 1933), „anyaggyűjtő, feldolgozó és rendszerező volt egy személyben”, egyetemi előadásaival pedig hallgatóival filozófiai és esztétikai szépségekben s igazságokban kiapadhatatlan alkotásaink megszerettetője.
Követői ugyan már nálánál jóval részletesebben tárgyalták a könyveiben tárgyalt szerzőket és műveket, mégis övé az úttörés érdeme annak nyomatékosításával, hogy egy nemzet mentális mivolta megőrzéséhez nélkülözhetetlen az érzelmi-értelmi életét bemutató, eszményekre vágyását művészien kifejező szépirodalma minél mélyebb megismerése, követői közül Pekár Károly esztétánk megfogalmazásával annak óhaja, hogy az értő olvasók „mélyedjenek el koruk vezető eszméiben, gondolataiban, érzéseiben s a nemzeti jellemvonásokban keresve az általános emberit, törekedjenek csak elsősorban korukat, nemzetüket, koruk, nemzetük, fajuk érzéseit, gondolatait kifejezni: a többi az alkotó képzelet, lángelme dolga”.
Ezen óhaj vezérelte követői közül leginkább Beöthy Zsolt (1848-1922) irodalomtörténész-esztétát, aki ugyanakkor rádöbbent, nemzeti műveltségünknek mennyire legfőbb fóruma az irodalmi műveltséget megalapozó középiskola. Két kötetes irodalomtörténete (1877-1879) előszavában ilyetén világossá tette, mi is a valódi célja az irodalmi nevelésnek: „Több felől panaszt hallottam, hogy irodalmunk nem igen bővelkedik oly munkákban, melyek a magyar irodalomtörténet tanítására alkalmasak. Amink van, vagy érdemes tudományos munka, mely a tanulónak nehéz is, száraz is, vagy silány vázlat, mely létrejöttét sem a tudomány és irodalom szeretetének, sem a szellemi tulajdon tiszteletének nem köszöni. Könyvemet az az igyekezet szülte, hogy igazán az ifjúságnak való irodalomtörténetet adjak.”
Budapesti egyetemi tanársága alatt középiskolai pedagógusjelöltjeink Gyulai Pál mellett jórészt az ő esztétikai, stilisztikai és irodalomtörténeti iránymutatásai alapján ismerték meg költőink, íróink gondolkodását, s noha műveiben későbbi irodalomtörténet-íróink köteteihez képest még meglehetősen túltengnek az életrajzi-könyvészeti adatok, talán túlságosan is elmerülve az alkotókra ténylegesen vagy vélten gyakorolt „idegen hatások” keresésében, annyi mégis bizonyos, hogy hosszú nemzedékekkel szerettette meg nemzeti identitásunkat megőrző és továbbadó művészeinket, így mégoly sablonos megfogalmazásai vagy helyenkénti téves ítéletei ellenére is maradandó alkotásokkal tudta gyarapítani nemzetét.
Bizony ma is csak hálásak lehetünk Toldynak, hogy életművével azt nyomatékosította, mentális mivoltunk megőrzéséhez nélkülözhetetlen szépirodalmunk minél mélyebb megismerése, és Beöthynek, hogy hangsúlyozta, nemzeti műveltségünknek mennyire legfőbb fóruma az irodalmi műveltséget megalapozó középiskola.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info