A székely íróapostol nem véletlenül céltáblája ellenségeinknek, hiszen minden sorával a ma oly hiányzó magyar életerőt hirdette, aki hitünk szerint Odafentről reánk alánézve ma is azt üzeni, hogy a győztesek soha nem adják fel a harcot, akik viszont feladják, sohasem győzhetnek, továbbá, hogy azt bárki fel tudja adni, hiszen az a legkönnyebb, de aki kitart akkor is, amikor mindenki megértené, hogy összeomlik, az az igazán erős! Ma, amikor az ellenségeinknek való megfeleléskényszer alapján jut rendszerint valakinek több grádics, válik egyre időszerűbbé nemcsak az írói, hanem a (sok amúgy róla elismerően nyilatkozó számára valahogy mégis oly terhes) közéleti, politikai pályája is. Ezeket hangsúlyozta e sorok írója életműve legfőbb tanulságaként 2013. június 29-én a Kézdivásárhelyen megtartott Székely Sziget Családi Napon megtartott előadásában.
Igen, egyenesen elszomorító jele ugyanis éppen a konzervatív táborbeliek (főként az önmagukat a két világháború közti „népi irodalom” mai híveinek vallók) spirituális és intellektuális mélyrepülésének, hogy közéleti-politikai szerepéről vagy hallgatnak, vagy azonnal védekező hadállásba helyezkedve nyilatkoznak róla, parlamenti képviselőségét, politikai publikációit (kiváltképpen a „Magyar Erő” című lapban valókat) gondosan „elválasztva” szépirodalmi munkásságától.
Igen, ők azok, akik görcsösen csak azt hajtogatják, mennyire nem volt „szélsőséges”, azaz nyilas, fasiszta (mintha legalábbis szégyen lenne, ha netán az lett volna!), figyelmen kívül hagyva, hogy a korában a magyar és az olasz nemzeti radikalizmus nyílt vagy burkolt támogatása egyértelműen a trianoni rendszert létrehozó világhatalommal szembeni lázadás talán legadekvátabb formái közé tartozott, mindazonáltal a pártjaikban való közreműködést ő csak eszköznek tekintette, nem célnak.
Igen, célja ugyanis hazánk teljes szellemi, területi és anyagi felszabadítása volt a trianoni rendszert megalkotók alól, ezért lett az Erdélyi Párt képviselője, ezért maradt 1944. október 15-e után is országgyűlésünk tagja, felismerve, hogy az Európát bevallottan elsöpörni akaró bolsevizmussal szembeni élethalál harcunk megvívásához történelmi szükségszerűség a Berlin-Róma-Tokió tengelyhez történő tartozás, független a párt- és kormányérdekektől, példát mutatva ezzel az összetartásra.
Igen, kétségtelenül kevesebb konfrontációval jár persze az ellenséges hadállásokkal szembeni fáradhatatlan védekezésben a konzervatív széplelkeknek a csak az Erdély mitologikus szépségeit tollára tűző író magasztalása, mint politikai szerepvállalásának azzal egyenrangúként való elismerése, amelynek egyértelmű jeleként súlyos betegségében oly sok korábban lelkes olvasója teljesen magára hagyta, akik ezzel persze csak azt adták tudtára, hogy aligha voltak valaha is a barátai.
Igen, aligha, akikkel szemben (a kortársai közül Erdélyi Józseffel, Sértő Kálmánnal, Sinka Istvánnal szintén csak megfeleléskényszerrel foglalkozó népnemzetiek szemében náluknál is nagyobb szálkának számító, ezért elhallgatott) Alföldi Géza viszont kitartott mellette, mert megértette, hogy a legnagyobb fájdalom számára a saját állítólagos hívei iránta való közönye, a Szabó Dezső-i sors, vagyis annak megtapasztalása, hogy bizony „az örökkévaló dolgok hívása nem üzenet a süket emberfülnek”.
Igen, velük, a saját árnyékuktól is megijedőkkel szemben a legendás székely írófejedelem úgyszólván minden egyes sorával a belőlük oly hiányzó magyar életerőt hirdette, tudva, hogy a győztesek soha nem adják fel a harcot, akik viszont feladják, sohasem győzhetnek, továbbá, hogy bárki fel tudja adni, hiszen az a legkönnyebb, de aki kitart akkor is, mikor mindenki megértené, hogy összeomlik, az az igazán erős!
Ma, amikor már Székelyföldön is egyre nagyobb nemzeti feladatvállalásaink iránt a közöny, mindenesetre köszönet illeti a Székely Sziget Családi Nap szervezőit, mindenekelőtt a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi képviselőit, amiért ezúttal is lehetővé tették a székely íróapostol örökké időszerű üzeneteinek megfeleléskényszertől mentes tolmácsolását.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info