Evidenciának kellene persze lennie címadó mondatunknak, ámde egyre kevésbé az. Nem kívánunk senki fölött pálcát törni emiatt, csak tényként állapítjuk meg, hogy hovatovább a legelemibb anyanyelvi ismeretekkel sem rendelkeznek diákjaink. Nem így volt ez hajdanában, amikor még legkiválóbb pedagógusaink, bármennyire buzdították fiataljainkat más klasszikus nyelvek megismerésére is, a hazait valahogy mindig elébük helyezték. Közéjük tartozott az 1807. július 5-én Székesfehérváron született és százötven éve, 1863. június 20-án Kőszegen elhunyt Beély Fidél pannonhalmi bencés tanár.
„Annak ki nevel és tanít, vagy egykor nevelni s tanítani fog, legszentebb kötelességében
áll igyekezeteit oda irányozni, hogy az édes honi nyelvet, e nemzeti legdrágább kincset,
mely egyszersmind fő feltétele minden másrendű míveltségnek, a lehető legnagyobb
lelkesedés, buzgalom s iparral tanulja, nyelvtanilag alaposan ismerje, fáradhatatlan tö-
rekvéssel előmozdítsa, terjessze, mívelje, szépítse, és a gondjaira bízott vagy egykor bí-
zandó nevendékeit is szinte példájával e nemzeti kincs legtisztább szeretetére, lankadhatatlan
megtanulására, s terjesztésére buzdítsa, s lelkesítse.”
Így fogalmazott Alapnézetek a nevelés és leendő nevelő s tanítóról, különös tekintettel a tan történeti viszontagsága s literaturájára címmel 1848-ban megjelent művében. Abból indult ki ugyanis, hogy „szűkebb értelemben a nevelés nem egyéb, mint az ifjú ember testi, lelki és szellemi tehetségei s erejinek első éveiben szabályszerűleg eszközlött kifejlesztése, s tökéletesítése”, s ennek alapfeltétele a maga korában a műveltség csaknem kizárólagos alapkövének számító antikvitás klasszikusainak ismerete mellett éppen anyanyelvünk minél tüzetesebb megismerése és megismertetése.
Persze, korántsem állt ezzel teljesen egyedül akkori pedagógusaink közül, ugyanis amint Koós Ferenc neveléstörténész rámutat könyvében (Neveléstörténeti tanulmányok, 1996), az erdélyi polihisztor Brassai Sámuel is alkalmasabbnak tartotta az “észtehetségek kifejtésére” a matematikánál a nyelvek tanítását, kiváltképpen az anyanyelvét, minthogy az ismeretszerzés végső célja az „önmunkásság”, amit nyelvek és a matematika tudása biztosít.
Beély ugyanakkor az első magyar rendszeres neveléstan- és történet szerzőjeként továbbá azt is hangsúlyozta, hogy egy igazi pedagógusnak diákjaival minél gyakrabban kell anyanyelvünkön elbeszélgetnie az általa megtanítottakról, valamint hogy élete végéig állandóan képeznie kell önmagát, amelyre saját példával járt elöl: meghatározta, hogy szerinte egy pedagógus magánkönyvtárának mégis milyen tárgykörű művekből kell állnia:
„A nevelő s tanító könyvtára inkább kevés, de jeles, mint sok, s haszontalan munkákból
álljon. Itéletünk szerint a nevelői könyvtárt leginkább a következő munkák ékesítik: 1.
jobb nyelvtanok és szótárok, mellyeknek mindennapi hasznokat veszi, s mind magán,
mind nevendékein ezekből mindannyiszor segít, valahányszor szavak, s szabályok iránt
nehézségek s kétségek támadnak. 2. a latin, s hellén literatúra remekebb művei. 3. kézi
könyvek mellyek útmutatása szerint a gyermekeket nevelni és tanítani kell. 4. a honi literatúra legjelesebb terményei, s különösen mellyek a nevelés s tanítás köréhez tartoznak.
5. a külföldi literatúra jelesebb s jobb munkái, ezek közt kiváltképp a nevelést és
tanítást tárgyazó classicusabb művek.”
Amint a pályáját megrajzoló Fehér Katalin tanulmányából tudjuk (Beély Fidél és a bakonybéli bencés tanárképzés. Magyar Pedagógia, 1997/3-4. szám), „különösen igényes és magas színvonalú volt a neveléstudományi tárgyak tanítása, melyeket Beély Fidél tanított. Az egy tanéven át tartó képzés első félévében tanultak a növendékek pedagógiát. Hétfőn, szerdán és pénteken délutánonként 3-4-ig új ismereteket adott át hallgatóinak, ugyanezeken a napokon reggel 8 és 9 óra között folyt a korábban tanultak ismétlése, rendszerezése és rögzítése. Kéziratban maradt önéletrajzából tudjuk, hogy a fiatal tanár előadásaira rendkívüli lelkiismeretességgel készült. Napi 4-5 órát töltött a külföldi és hazai neveléstudományi szakirodalom olvasásával. Az előadások és a vizsgák nyelve egészen 1844-ig hivatalosan a latin volt, de feltételezhető, hogy a szép magyarságú pedagógiai írásokat közreadó tanár óráinak egy részét már a harmincas évektől kezdve anyanyelvünkön tartotta.”
Nem véletlenül tekintették tehát eleink „mons sacer”-nek, szent hegynek Pannonhalmát, ahol valaha még evidencia volt, hogy minden tanár elemi kötelessége legdrágább nemzeti kincsünk, anyanyelvünk szeretetére nevelnie.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
