Simon Peresz izraeli államelnök 2007-es országunk felvásárlását kimondó, 2012-es, a fiatal generációjuk nálunk való jobb holnapteremtési igénye kinyilvánításával azt megerősítő nyilatkozata kapcsán óhatatlanul is eszünkbe ötlik, mennyire ismétli magát a múlt, hiszen ebbeli szándékukat nemcsak kimondták, hanem megvalósításához már a kiegyezés utáni évtizedekben hozzáláttak.
Erről vallott az 1897. szeptember 24-én született s negyvennégy éve, 1969. június 17-én elhunyt, mára alig ismert költőink-íróink közül Sinka István is, amikor rámutatott arra, hogy a mindenünket felvásárlók „úgy futkároztak négylovas hintókon, mintha a nagypapájuk szájában soha nem lett volna fütyölő az életben: akadályt nem ismertek, összeköttetéseik olyanok voltak, hogy minden tervüket keresztülvihették”, akiknek becsületkódexében mindössze annyi állt, hogy „ha száz koronát lelsz, add vissza, ha ötvenezret, tartsd meg”. Ismerős gyakorlat, ugye?
Nem véletlenül elhallgatott népi irodalmunk Erdélyi József és Sértő Kálmán melletti harmadik klasszikusa, Sinka István, ugyanis csodapásztorainkat megéneklő költeményei és a bojtársorson át az egész magyar valóságot a maga mezítelenségében bemutató önéletrajzi regénye, az 1943-ban Püski Sándor kiadásában (szemben az 1986-os szintén általa kiadottal) még csonkítatlanul megjelent Fekete bojtár vallomásaiban szociológusokat megszégyenítő kegyetlenséggel leplezte le a már korábban mellesleg Ady által is (legalábbis barátok között) kárhoztatott tőzsér, kánya nagyuraknál is jobban a mai országokat felvásárlók elődeit, imígyen:
„Szinte a csodával határos az a hatalmi tudat, ami a zsidó „gazdálkodóknak” minden szavukban, minden tettükben, még a gondolatmenetükben is megnyilvánult. Szerették ellesni a magyar urak tulajdonságait, sőt legtöbb esetben túllicitálták és grimasszá torzították. Úgy futkároztak négylovas hintókon, mintha a nagypapájuk szájában soha nem lett volna fütyölő az életben: akadályt nem ismertek, összeköttetéseik olyanok voltak, hogy minden tervüket keresztülvihették. Szinte egy családdá olvadtak össze és otthon voltak a Dunántúlon, az Alföldön, a Bácskában. Mindegyik országrész Goshem-tartomány volt nekik, ahol az alvó magyar Fáraók döbbenetes rövidlátása folytán nekik termett a föld, nekik húzott az ökör, nekik szaporodott a nyáj s nekik izzadt és görnyedt a pórnép. Hogyne lettek volna hát elbizakodottak. A haládi úr nem egyszer azt mondta, mikor dicsekedni akart, hogy „én az ágyamból is tudok gazdálkodni: a lábommal csak rúgok egyet s nő a búza, ellik a tehén, hízik a disznó, s amikor a másik lábommal rúgok, akkor meg eladom, ahogy én akarom”. És úgy is volt. De ha rúgott egyet, a bokája sorvaggyon el, akkor rohant rögtön a segédtiszt, az ispán, az intéző, és kicsikarták a cselédségből az utolsó zsengét is, ha kellett. Az a szerencsétlen nép meg az ő örök földszeretetével beléfonódott az igába s ha bő volt a termés és köbvér és szapora a nyűj, ő örült legjobban, mert hiszen elhasznált verejtékéért legalább a szemét legeltethette az Isten adta bőségen. Ami a második rúgást, vagyis az üzletet illeti, az is könnyen ment, mert hiszen jöttek a testvérek, az ügynökök, a kóstolók, a bíbelkedők pocakosan, ügyesen, tele szimattal s egymás között az „élni és élni hagyni” elve alapján mindig a „legtalpraesettebb” üzleteket tudták létrehozni. Előttem úgy tetszettek ilyenkor, mintha az ország életerejének elfajult csápjai lennének, akik kimártogatják előlünk a zsírt és felszippantják a mézet, nekünk csak azt hagyva, ami véletlenül félrecseppent, de jóllakottságukban lomhák voltak már annak is utána nyúlni.”
Azt sem hallgatja el azonban, hogy mindez alighanem csak azért volt lehetséges számukra, mert mimikrijeikkel szinte észrevétlenül, „hangtalanul” épültek be a keresztény társadalom egyre szélesebb rétegeibe:
„Micsoda világ volt ez! Micsoda kilátások a számukra! Hogy minden fórum és minden pozíció elérhető, úgy gazdasági, mint szellemi téren, hiszen a csicsókától kezdve a repülőgépig mind nekik hozták a hasznot s a Talmudtól kezdve az Új Idők-ig minden tintába cseppent gondolat jóformán az ő érdeküket szolgálta, akár gazdálkodók, akár bankárok, akár szatócsok voltak. Ezt jól tudta a haládi úr is: olyanformán gondolkozott, mint az a bölcs zsidó tanítás, hogy „ha száz koronát lelsz, add vissza, ha ötvenezret, tartsd meg, mert abban már benne van a becsület is”. Ezzel a gondolkodással és tele zsebbel várták, hogy egy-egy ősi magyar birtok sarkaiba beleharapjon a pusztulás foga. De hogy ám. Lesték, mint a folyó fölött liánon függő négert a krokodilok. Jól tudták, hogy ha ők beleülhetnek egyszer, az ősi birtokos aligha térhet többé vissza. Kitartóak voltak a várakozásban. Tudták, hogy az ölükbe hull úgyis egyszer. Ők bírták pénzzel. Hogyne bírták volna. Minden út ki volt építve a számukra, hisz a keresztény társadalomban ott dolgoztak az Eszterkék hangtalanul, ügyesen, szerelmesen, altatgatták a meg-megszólaló lelkiismeretet s csinálták az összeköttetéseket.”
„Ha száz koronát lelsz, add vissza, ha ötvenezret, tartsd meg”: igen, így vásárolták fel hazánkat, nem kevésbé köszönhetően persze éppen annak, hogy eleink lemondtak a „produktív pályák”, vagyis a pénzügyi, ipari és kereskedelmi állások betöltéséről, így amint egy magyar jezsuita, Bíró Ferenc (1869-1938) megállapította, az átlag magyar keresztény nevelése elvont, gyakorlatiasságot nélkülöző, ezért „a mi művészi vagy kézi ügyességgel megáldott gyermekeinknek el kellett menni állami vagy zsidó magánjellegű középiskolákba”, így például „még csak egy katolikus zongora vagy hegedűkonzervatóriumot sem tudtunk nyitni a továbbképzésre: félmunka iskolázásunk, nem kell így azon csodálkoznunk, hogy a mi egész magyar kultúránk nemzetietlen és zsidó lett, elmulasztották a magyart reálisan, az ország speciális adottságainak megfelelően nevelni, ezért átengedte a szabadpályákat, a kereskedelmi, pénzügyi, ipari vállalkozásokat a zsidóknak, sőt megvetéssel kerülte azokat”. Aztán persze csak csodálkozni tudtunk mindazon, ami velünk Trianonban történt.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
