Most, amikor II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelmünkre emlékezünk szabadságharca kezdetének háromszáztizedik évfordulóján, szembesülnünk kell egy, az ő egyéniségétől oly távoli, korunk átlagemberéhez viszont oly közeli beteges tünettel, a röghöz kötöttség elhagyásával, a gyökértelenségről tanúskodó örökös jövés-menéssel, a migrációval, illetve „az idegen szép” szlogen jegyében a minél távolibb s állítólag a mienkénél egzotikusabb tájak gyakorta pénztárcájukat sem kímélő felkutatásával, mi több, az oda való emigrációval. Minek az örökös utazgatás idegenbe, nincs elég rög, ami idekötne?

Persze ha jobban belegondolunk, kiderülhet, hogy nem is olyan új jelenség ez, hiszen Arany Jánosunk már 1877-ben így fogalmazott „Kozmopolita költészet” című versében:

Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?…

Vagy gondoljunk Gárdonyi Géza mindmáig méltatlanul lebecsült Göre Gábor-históriáira, arra, hogy Göre bíró úr a híres párizsi múzeum nevére miként reagált:

„Ránézök egy irdatlan nagy Házra, hát látom, hogy ez van ráírva: LÓ-UVRE.
Mi lehet a? mondok.
Véli a sógor, hogy istálló.”

Már halljuk előre, ugye? „Igen, ez a tipikus parasztmentalitás, a hírhedt magyar provincializmus, a kóros nacionalizmus bezárkózottsága.” Pedig ha megvizsgáljuk tüzetesebben a fennmaradt emlékeik alapján máskülönben oly megcsodált ősi kultúrákat, bennük aligha találnánk igazolást a jelenünkre minden korábbi kornál inkább jellemző beteges pótcselekvésre, a tömegturizmusra. Olyannyira nem, hogy egy ősi kínai költeményben (Lao-ce: Tao Te King) például ezt olvassuk:

„Az emberek halálukig ne bolyongjanak messzire; ha volnának hajók, kocsik, senki ne utazzék, és ha átlátnak a szomszéd országba, és áthallatszik a kakasok kukorékolása, a kutyák ugatása, úgy érjék el a vénséget, halált, hogy sose jártak odaát.”

A mi Szabó Dezsőnk önéletrajzában (Életeim) szintén arról számol be, hogy a régi rendi székely társadalom írástudói sem feltétlenül váltak peregrinusokká, örökösen másfelé sündörgőkké, sőt nem volt ritka, hogy Kolozsvár létezését egyenesen a térkép túlzásának tartották. Elmaradottak lettek volna, műveletlenek? Ugyan mitől?

Vagy vessük ki akkor népdalaink javát is ugyanezért, élükön az alábbival?

Sej Nagyabonyban csak két torony látszik.
De Maylandban harminckettő látszik.
Inkább nézem az abonyi kettőt
Mint Maylandban azt a harminckettőt.

Vagy ha nem jól megy itthon a sorunk, vessük sutba Reményik Sándor intelmét?

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!

Egy biztos: a migráció és emigráció tovaterjedése a megcsodált „modernitás” végterméke, annak figyelmen kívül hagyása, hogy (amint Pozsonyi Ádám fogalmaz könyvében (Göre Gábor mint filozófus)) „az eredeti, isteni elrendelés szerint az ember nem véletlenül születik egy bizonyos helyre, közösségbe és kultúrába. Azon a helyen nem véletlenül azok az éghajlati viszonyok, amik, nem véletlenül veszi körül egy bizonyos flóra és fauna. Nem véletlenül azok a gyümölcsök, zöldségek teremnek, nem véletlenül annyi az átlaghőmérséklet stb.”

Nem bizony, ám „a modern ember a saját feje után megy. Majd ő azt eldönti! Megreformálja a közlekedést, s ezáltal a növény- és állatfajokat szerteszét szórja a világban, összekuszálva ezzel a helyi táplálékláncokat. (Nem beszélve az emberfajták és kultúrák keveredéséről, melyek addig soha nem látott konfliktusokat zúdítottak és zúdítanak a világ nyakába.)” Mert ugyebár az idegen szép, sőt csak az lehet igazán szép, ami tőlünk minél távolibb!

Minek az örökös utazgatás idegenbe, nincs elég rög, ami kötne, kérdezik mindazok, akik a statikusságot a dinamikusságnál a haza vonatkozásában is többre becsülik, s akik, nevezzék őket ezért bármennyire provinciálisoknak (vagy éppen fasisztáknak), ma sem vallanak mást, mint amit egy Trianon szülte névtelen siratódal:

Túl a Tiszán van egy kicsiny bogárhátú ház,
ahol egyszer boldog voltam én.
Sokszor elfog utána egy emésztő nagy vágy,
itt hagynék én mindent könnyedén.
Itt hagynám a sok-sok fényes márványpalotát,
nem boldogít engem ez a hazug, rossz világ!

Mikor leszünk boldogok úgy végre, igazán,
mikor lesz felettünk kék az ég?
Mikor ragyog szivárvány a könnyzápor után,
mikor lesz szívünkben békesség?
Mikor ragyog égboltunkra egy kis boldogság,
mikor válik valóra a magyar igazság?

Mikor leszünk boldogok úgy végre, igazán,
mikor virrad ránk egy szebb világ?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info