Az ízig-vérig római katolikus vezérlő fejedelmünk ilyetén Aquinói Szent Tamás bizonyosságával tudta, hogy az isteni kegyelem nemhogy nem rontja meg, hanem egyenesen feltételezi és beteljesíti az emberi természetet (‘gratia divina non destruit, sed supponit et perficit naturam humanam’), amelynek jeleként forró imákkal kísért vallomásaiban is mindig visszavágyott Rodostóból Kárpátok ölelte földi hazájába, mert Ő is tudta, egy nemzet csak akkor marad meg, ha ragaszkodik a gyökereihez.

Tekintettel a fejedelmünk vezérelte szabadságharc zászlóbontásának háromszáztizedik évfordulójára, hírportálunk főmunkatársának, ifj. Tompó Lászlónak az 1906. október 29-i kassai újratemetésére emlékezve 2012. október 27-én a Rákóczi Öröksége Egylet és a Rákóczi Lovasai Hagyományőrző Egyesület részéről eredetileg a Szent Erzsébet dóm elé tervezett, a hatóságok által azonban csak benne engedélyezett, mintegy kétszázötven, Kárpát-medence szerte érkezett résztvevő előtt tartott ünnepli beszédét közöljük emlékeztetőül.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, drága magyar testvéreim, emlékezők!

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Így írt Széchenyi Istvánról egykor Arany János, s ha voltak politikusaink, akik életüket, vagyonukat, egzisztenciájukat áldozták fel hazánk oltárán, akkor az II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelmünkre mindenképpen ráillik.

Igen, emlékezni és emlékeztetni jöttünk példájára földi porhüvelye százhat évvel ezelőtti Kassára történt visszatérésére alkalmából, ráadásul akkor, amikor az ebbeli örömünket beárnyékoló globális sátáni világhatalom egyre erőtelkesebb érvényesüléseként régi nagyjainkat, így vezérlő fejedelmünket is elfeledtetni akarja az őseinket görbe hátú bunkókként jellemző Glatz Ferenc holdudvarába tartozó Történelemtanárok Egylete, amelynek 2012. október 25-én saját honlapján tizenhárom pontban közzétett állásfoglalása elfogadhatatlannak tartja, hogy történelemtanításunk új tervezetében „nem vagy alig jelenik meg a szociális érzékenység, a demokratikus értékek és intézmények tisztelete”, viszont „annál inkább a nemzethez (annak vezetőihez) kritikátlanul hű alattvaló képe”, különösen, ami régmúltunkat, így II. Rákóczi Ferencet illeti, pedig káros „a nemzeti identitástudat nacionalista túlhajtása”, vagyis már II. Rákóczi Ferenc politikája is az nekik, hasonlóan elődeik közül Vázsonyi (Weiszfeld) Vilmos igazságügyi miniszterhez, aki egykori hőseink, így az ö hősiességét is meghaladottnak nyilvánította már százkilenc éve.

Mivel mai történelemtanításunkban sem kapja meg vezérlő fejedelmünk az őt megilleti helyet, ezért idézzünk, egy boldogabb korból, Horthy kormányzónk negyedszázada alatt megjelent tankönyvből (Marczinkó Ferenc-vitéz Pálfi János-Várady Erzsébet: Magyarország története a szatmári békéig, 1941), amely először is így taglalja az általa kirobbantott felkelés igazi okait, I. József korának (1705-1711) állapotait:

„A bécsi abszolutistáknak kormányrendszabályai a magyarság ellen a nemzet minden rétegét egyformán sújtották. A főpapságot és a főnemességet az udvar részéről tapasztalt mellőzés, a nemességet kiváltságainak elkobzása és megadóztatása, a jobbágyságot pedig a nagy adóterhek és a császári csapatok garázdálkodása végleg elkeserítette. A felgyülemlett keserűséget nem lehetett többé elfojtani. Újabb felkelés tört ki. Erre a kedvező alkalmat meghozta a spanyol örökösödési háború. Lipót császár a spanyol koronát XIV: Lajos igényeivel szemben a maga, majd ifjabb fia számára követelte. Céljai elérésére szövetségbe vonta Angliát, Hollandiát, Savoyát, Portugáliát és több német fejedelmet. Midőn a háború köztük 1700-ban kitört, Lipót a hazánkat megszálló csapatok jó részét a nyugati harcszíntérre volt kénytelen küldeni. Ekkor a magyarországi elégületlenek elérkezettnek látták a felszabadulás óráját s vezért kerestek felkelésükhöz. A várva várt felszabadító ezúttal a leggazdagabb nagybirtokos, a katolikus II. Rákóczi Ferenc lett.”

A felkelők élére álló Rákóczi ifjúságát és indulását így mutatja be: „Atyai ágon az erdélyi fejedelmektől, anyai ágon pedig a Zrínyiektől származott. Gyermekkorának első nagy eseménye Munkács várának ostroma volt, amikor édesanyja, Zrínyi Ilona, Thököly Imre felesége hősiesen védte a császári csapatok ellen a várat. A vár eleste után Sárostól Máramarosig terjedő birtokait császári őrség szállta meg, őt pedig Lipót Kollonics gyámságára és a jezsuitákra bízta. A gyermek Rákóczi Bécsbe, majd Csehországba kerül. Idegen szellemben nevelik, német divat szerint öltöztetik, elfelejtetik vele a magyar nyelvet. A magyarellenes nevelés, majd bécsi tartózkodása és utazásai elterelték figyelmét magyar mivoltáról. Amikor visszatért sárosi birtokára, eleinte részvétlenül nézte honfitársai szenvedéseit. Gróf Bercsényi Miklós Ung megyei főispán hatása alatt azonban ráeszmélt arra, hogy nagy birtokai, magyar vére és családi hagyományai súlyos kötelezettséget hárítanak reá. Érintkezésbe lépett XIV. Lajos francia királlyal. XIV. Lajos szívesen látta a magyar kapcsolatot, mert Lipóttal és szövetségeseivel szemben csupán a bajor és a kölni választófejedelmek támogatták. Rákóczi levelesét azonban Bécsben elárulták, az udvar Rákóczit sárosi kastélyába elfogatta s Bécsújhelyt börtönbe vetette. Innen megszökve Lengyelországba menekült Felső-Magyarország elkeseredett népe követeket küldött utána és felszólította, álljon az elégületlenek élére. Rákóczi egyelőre csak zászlókat küld – cum Deo pro patria et libertate felírással – és türelemre inti elnyomott honfitársait, de hiába. A nyomor és elkeseredés oly nagy, hogy a parasztok – legnagyobb részt a Beszkidek rutén népe – fellázadtak. A katonaság és a hatóságok tehetetlenek voltak velük szemben. A szatmári főispán, Károlyi Sándor is csak nagy nehezen tudta őket szétverni. Ebben az időben tért vissza Rákóczi Lengyeliországból. Jövetelének hírérére tömegesen csatlakoztak hozzá az elégületlenek, éspedig most már nemcsak a parasztok, hanem a nemesség is. Károlyi Sándor, aki Bécsben járt s az udvart figyelmeztette a bajokra, de ott kinevették, szintén a pártjára állott. A felkelés többé nem jobbágyok lázadása, hanem a nemzet minden rétegének fegyveres megmozdulása.”

Felkelése első sikerei megmozgatják nemzetünk egészét: „II. Rákóczi Ferenc, hogy a külső hatalmakat is tájékoztassa a felkelés okairól, 1704 első napján kibocsátotta „Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera” kezdetű kiáltványát latin és magyar nyelven. Ebben hangsúlyozza, hogy nem a dicsőségért, de a nemzet érdekében, nem a király, hanem ama kormányrendszer ellen fogott fegyvert, mely Buda felszabadítása óta még az eddiginél is fokozottabb mértékben törekszik a hazát, a nemzetet leigázni s az alkotmányt és a magyarságot elnyomni, kiíratni. Rákóczi még ezzel a drámai tartalmú kiáltványával sem tudta Európa lelkiismeretét felrázni és a magyarság részére jelentősebb segítséget biztosítani. Mindenesetre nagy baj volt, hogy az európai nemzetek erejét egyfelől a spanyol örökösödéi háború, másfelől az északi háború kötötte le. Így a magyarság teljesen magára hagyatva küzdött függetlenségéért és alkotmányáért.”

Mégis, a túlerőkkel szemben a felkelők, legalábbis eleinte, sikereket értek el: „Egy csapással az ország legnagyobb része Rákóczihoz csatlakozott, csak a várak maradtak német kézen. A csekély számú császári hadsereg nem tudott ellenállni s egészen Pozsonyig vonult vissza, úgyhogy rövid idő alatt Debrecentől kezdve a Tisza-vidék s az egész felvidék a kurucok hatalmába került. 1704-ben a kurucok már Bécs alatt is portyáztak s Bécset az a veszedelem fenyegette, hogy nyugatról a francia-bajor seregek, kelet felől Rákóczi csapatai egyesülve körülzárják. Lipót kényes helyzetében hajlandó volt alkudozni, de Rákóczi csak oly feltétel mellett akart békét kötni, ha Erdély teljesen független állam lesz s ha a megkötendő béke pontjainak megtartásáért a külföldi hatalmak jótállnak,. Ebbe azonban Lipót semmi áron sem akart beleegyezni s így a tárgyalások meghiúsultak.”

A szabadságharc későbbi sikertelenségének azonban megvoltak a maga külső és belső okai. A külső, hogy „1704 vége felé a kurucok előretörése megakadt, mert Lipót vezérei, Savoyai Jenő és az angol Marlborough a francia-bajor hadakat Höchstädtnél legyőzték. Lipót e győzelme következtében nagyobb csapattesteket küldhetett Magyarországba, Rákóczi hadai még ez év végén vereséget szenvedtek Nagyszombatnál. 1705-ben a császáriak az ország nyugati részét ismét birtokukba vették. Ettől az időtől kezdve a kurucok a rendezett labanc haderővel szemben már csak helyi sikereket tudtak felmutatni.”

Ami pedig a belső illeti: „A kuruc haderő számra nézve jelentékeny volt, azonban nem volt kellően megszervezve, begyakoroltatva s hiányzott korszerű felszerelése. A kurucok egyénenként vakmerő harcosok voltak, de a nyugati csatatereken megedzett, jól begyakorolt, kitűnően felszerelt csapatokkal szemben csak kisebb ütközetekben, rajtaütéseknél tudtak győzni, döntő jelentőségű győzelmet aratni nem voltak képesek. Nem is maradtak e harcosok állandóan együtt, egy-egy vereség után vagy aratáskor sokan hazaszéledtek. Nagy baj volt, hogy gyenge volt a tüzérségük, a vezérek inkább a portyázások, rajtaütések mesterei voltak, de a rendes hadvezetéshez nemigen értettek. Rákóczi e bajokon azzal akart segíteni, hogy XIV. Lajostól francia tiszteket kért. Kapott is, de ezek nem tudták képességeiket itt érvényesíteni. Lenézték a magyar harcmodort, viszont a magyar vitézek kevésre becsülték az idegen tiszteknek rendszeres kiképzésre való törekvését. Rákócziban magában nem hiányzott a szervező tehetség, azonban a rendkívüli viszonyok korlátlanul rendelkező diktátort kívántak, ő maga pedig sokszor hajlott környezetének tanácsaira. Sok nehézséget okozott a kuruc sereg fenntartása is. Rákóczi a hadiköltségek fedezésére a legigazságosabbnak tartotta, ah nemes és jobbágy egyaránt adózik azután, amije van. A nemesség erről azonban hallani sem akart, az adóval eddig is agyonsanyargatott jobbágyra pedig több adót már nem lehetett kivetni. Így a háború első öt évét minden adó nélkül, csakis a kincstári jövedelmekkel, idegen segélypénzekkel s főleg Rákóczi magánbirtokainak jövedelmével kellett végigküzdeni. XIV. Lajos ugyan ígért pénzbeli támogatást, azonban aránylag kevés pénzt küldött.”

Mindezen körülmények meghatározták szervezési és trónbetöltési kísérleteit is, ugyanis ahhoz, hogy „a felkelésnek szilárd politikai alapot adjon, 1705-ben Szécsénybe gyűlésre hívta össze a rendeket. Itt a rendek lengyel mintára konföderációt (fegyveres szövetséget) kötöttek, Rákóczit vezérlő fejedelemmé választották s melléje huszonnégy tanácsot rendeltek. Mint vezérlő fejedelem Rákóczi szövetséget akart kötni XVI. Lajossal, ez azonban kijelentette, hogy alattvalókkal nem léphet szövetségre s biztatta Rákóczit, hogy szakadjon el véglegesen a Habsburgoktól. Ez a döntő lépés az 1707. ónodi országgyűlésen történt meg. Az országgyűlés itt a Habsburg-házat trónvesztettnek nyilvánította s kimondta, hogy „inkább elveszünk egy óra alatt, semmint örökös jobbágyságot viseljünk”. A trónfosztási határozat azonban nem hozott változást. XIV. Lajos ügy e nyugaton egyre kedvezőtlenebbül alakult, mert a szövetségesek most már nemcsak spanyol, hanem francia területre is benyomultak s ez a körülmény a magyar felkelésre is éreztette hatását. Egymás után omlottak le a magyar szabadság őrhelyei. A kurucok 1708-ban Trencsén mellett ismét vereséget szenvedtek s elvesztek a bányavárosok, a következő évben a Dunántúl és Erdély is az ellenség kezébe került. 1710-ben Romhány és Vadkert között Rákóczi lengyel csapatokkal megerősített seregét újabb csapás érte és Lőcse is megnyitotta kapuit a császári hadak előtt. A hosszú háború kimerítette a nemzetet, a kitört pestis szörnyű pusztítást okozott az országban s így lassan elsorvadta felkelés és visszaszorult kiinduló helyére, a Felső-Tisza vidékére.”

Mégsem adta még fel ekkor véglegesen harcát: „Az ónodi határozat után diplomáciai úton jelöltet keresett a magyar trónra. Ő maga sohasem gondolt a maga személyére, s az erdélyi fejedelemséghez is csak Erdély alkotmányvédő szerepe miatt ragaszkodott. Előbb a bajor választófejedelmet, majd a szász választót, végre a porosz királyfit akarta a magyar trónra ültetni: 1708-ban éppen a porosz királyfi elé igyekezett, amidőn a trencséni vereség miatt megszakította a vele való összeköttetést. XIV. Lajos végig csak hitegette, szövetségre nem lépett vele. Midőn tehát XIV. Lajos vereségei eldöntötték a spanyol örökösödési háború sorsát, Rákóczi a nagy északi háborút folytató Nagy Péter orosz cár szövetségét kereste. Péter ekkor már megvette Poltavánál a franciabarát XII. Károly svéd királyt s végső győzelme nem volt kétséges. Rákóczi így azt remélte, hogy fegyveres orosz segítséget kaphat, vagy legalábbis a felkelés idejének húzásával elérheti az általános európai rendezést s az európai békébe belefoglaltathatja a magyar követeléseket. Számított az angol kormány közbelépésére is. Ez azonban ekkor már különbékére hajlott és nem törődött a magyar üggyel. Rákóczi az üres biztatásokra nem építhetett, ezért és az általános békeóhajtásnak is engedve, 1710-ben újabb tárgyalásokat kezdett az udvarral. Erdély függetlenségét és a nyugati hatalmak kezességét kötötte ki feltételnek, de Bécsben ezt nem akarták elfogadni.”

Mindez egyenesen vezetett a szabadságharcot lezáró szatmári békéhez, miután „József király ekkor a magyarországi hadak élére Pálffy János személyében magyar embert állított, Rákóczi azonban az udvarnak Pálffy útján küldött és az ő személyére különösen kedvező ajánlatot sem fogadta elé. Az orosz cárral személyesen akart találkozni s ezért Lengyelországba sietett s az itthoni tárgyalásokat Károlyi Sándorra bízta. Rákóczi távozása után Károlyi alkuba bocsátkozott Pálffy Jánossal s 1711-ben Szatmáron megkötötte vele a békét. Tizenkétezer főnyi kuruc serege a majtényi síkon letette a fegyvert s az esküt is a királyhoz való hűségére. A békében a király Rákóczinak kegyelmet biztosított, birtokait is meghagyta oly feltétellel, ha három hét alatt leteszi a hűségesküt. Kegyelmet kaptak a felkelők is. A király megígérte, hogy a sérelmek orvoslására a legrövidebb időn belül országgyűlést hív össze. A nemzeti felkelésnek két legfontosabb célkitűzését, az alkotmány és a vallásszabadság biztosítását a béke elismerte. A béke megtartásáért való jótállás azonban elmaradt. Az uralkodó nyert a békével, mert megmentette a fiági örökösödést és nem engedte visszaállítani az ellenállási jogot. A nemzet nyolc esztendei kemény küzdelmével megmutatta erejét az uralkodóháznak, de bele is fáradt a harcba és vágyott a pihenés után.”

Mégsem adta fel reményét: miután „bizalmatlanul fogadta a király békefeltételeit, tiltakozott a béke ellen s a kegyelmet sem fogadta el: kíséretével előbb Lengyelországba, majd Franciaországba ment. XIV. Lajos a királyi udvarban nagy megbecsüléssel fogadta, de azt a kérését, hogy a magyar ügyet belevegye a rastatti békébe, nem teljesítette. Amidőn 1716-ban Törökország, Velence és VI. Károly közt háború volt kitörőben, felajánlotta szolgálatait a portának. A török azonban nem bocsátott fegyveres erőt rendelkezésére, a háborút nélküle vívta meg és a pozsareváci békében ígéretet tett, hogy Rákóczit és társait beljebb telepíti. Így került a fejedelem Rodostóba s itt is halt meg mint száműzött 1735-ben.”

Istenfélő, hazaszerető egyénisége által méltán vált legendás hőssé egy olyan korban, amely kísértetiesen hasonlított bizony a mostanihoz, amit különösen is fémjelez Thököly Imre 1679-ből fennmaradt „száz sérelmi pont”-ja, köztük ilyenek, mint „a velünk szembeni örökös bizalmatlanság, a magyar nemzet megvetése, a magyar nemzeti viselet elátkozása”, mi több, „a zsidóknak a magyaroknál többre becsülése”, ennek jeleként audienciára hamarább bocsátásuk, mint a mieinknek, „a jó magyar pénz elértéktelenedése”, s „azoknak, akik a haza érdekében nyíltan megmondják az igazságot, álürügyek alatt vérig üldöztetése”, amely végül imént ismertetett szabadságharcáéhoz vezettek.

Ezért, hogy költőinket, íróinkat oly sokszor megihlette a politikai elitből oly rég óta kiveszett önfeláldozása, ezért, hogy íródeákja, zágoni Mikes Kelemen mindvégig leghűségesebb társa maradt, mert lelkét a fejedelem Örökkévalóságba költözése után is magáénak érzete, amint erről Lévay József egykor közismert költeménye (Mikes) így fogalmazta meg:

Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását –
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban!…
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!

Igen, lelke elválaszthatatlan volt politikai pályája fundamentumától, a Szent Korona tantól,
a belőle következő „ius resistendi et contardiscendi”, nemzetünknek a természetjogból következő, a Vérszerződésből, az Aranybullából s Werbőczy István Hármaskönyvéből ismert ellenállási és ellentmondási joga gyakorlásától, vagyis attól, hogy az isteni és a belőle következő tételes világi törvények betartásától és betartatásától elszakadó uralkodót s rendszerét nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége a nemzet egyetemének figyelmeztetnie alkotmányos rendjéhez való visszatérésére, ennek sikertelensége esetén pedig hatalmából elmozdítani.

Az ízig-vérig római katolikus vezérlő fejedelmünk ilyetén Aquinói Szent Tamás bizonyosságával tudta, hogy az isteni kegyelem nemhogy nem rontja meg, hanem egyenesen feltételezi és beteljesíti az emberi természetet („gratia divina non destruit, sed supponit et perficit naturam humanam”), amelynek jeleként forró imákkal kísért vallomásaiban is mindig visszavágyott Rodostóból Kárpátok ölelte földi hazájába, mert Ő is tudta, egy nemzet csak akkor marad meg, ha ragaszkodik a gyökereihez, amint ezt Alföldi Géza oly megrázó verse („Csak a gyökér kitartson!”) is hirdeti:

Kinn a szőlőnkben, emlékezem rája
deszkakunyhónk előtt állott
öregapám diófája.

Ha vihar támadt – szőlőkötözéskor –
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a gallyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!…

Még ma is hallom,
motyogott nagyapám –
Nem lesz baj gyerek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nőt a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bír nőni tovább,
a diófának, kisunokám, vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezer éves, öreg diófája.
Kárpátokról az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen
az örök magyar szőlőhegyeken,
hogy élni tudjon dió, levél, ágak:
Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére,
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!

A gyökér: kitartson!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info