Hetvenkét éve, 1941. június 15-én hunyt el harminc évesen a Kolozs vármegyei Gyalun méltatlanul elfeledtetett huszadik századi népi lírikusunk, Sértő Kálmán, aki csalódásokkal tűzdelt rezervátuméletének utolsó napjait, végzetes tüdőbajtól meggyötörten, Erdélyben töltötte a felgyógyulás utolsó reményében. Ady törhetetlen, lángoló hitével végrendeletül hagyta: „Tovább kell élőknek álmodnunk, / Hinni, mert készül valami, / Nem járja már itt sok magyarnak / Mindég könnyét ontani.”
Tekintettel egyre fokozódóbb legyengülésére, már 1941. május 21-én végrendelkezett:
„Mivel már bottal járok s az első emeletre egy magas házban nem tudok kétszeri megállás nélkül felmenni, érzem a korai halálomat, betegségem gyógyíthatatlanságát, azért elmúlásom előtt a következő kívánságomat parancsolom:
A szüleim a földben nyugosznak. A bátyáim rosszakaratúak voltak velem szemben, amikor írni kezdtem. Azért hát a Baranya megye siklósi járás, Bisse községben a három, azaz három testvér közül rám eső egynegyed hold szőlőbirtokot, semmiséget, kicsinységet, árva kis magyar földdarabot a Nyilaskeresztes Párt birtoklására hagyom, hogy oda (mivel a föld erdő mellett van) kunyhót vagy valami kalyibát építsen és minden évben utaljon ki oda árva embereket a szabad levegőben megpihenni.
Végrendeletem második rendelkezése az, hogy az eddig megjelent összes verseimet, úgyszintén az eldugott, elkallódott, később előkerülő verseimet csak Fiala Ferenc adhatja ki. Más senki!
Fiala Ferenc, mint életemben általam ismert ember az örök krisztusi igazságot szolgálta szomorúan és ösztönszerűleg. Fiala Ferencet tartom ma Magyarországon annak az embernek, akibe süketek, némák, vakok, nyomorultak, rongyosok és útszéli árvák a bizalmukat helyezhetik. Fiala Ferenc, ha majd halálom után a verseskönyveimet kiadja, a nyomdaszámla és más költségeken felül maradt pénzt ossza ki az Ő jó esze által azoknak az új költőknek, akik a támogatást megérdemlik.
Nékem pedig, ha meghalok, tűzzenek kihűlt szívem fölé egy nyilaskeresztet.”
Fiala Ferenc, kérésének eleget téve, az 1943-as könyvnapokra kiadatta előszavával összegyűjtött verseit a Centrum Rt.-nél, őt magát pedig 1941. június 21-én temették el a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben: amint költő barátja, Gellért Vilmos írja (Sértő Kálmán élete, 1941), délután öt óra előtt már olyan hatalmas tömeg lepte el a temetőt, aminőhöz hasonlót „csak Gömbös Gyula halálakor láttunk”
„Sok ezer ember szorongott a kordonok mögött, hogy utolsó Isten hozzád-ot mondhasson a költőnek. Egyszerű emberek, munkások, földművesek, középosztálybeliek búcsúztak a magyar föld költőjétől s ott volt Budapest egész ifjúsága osztálykülönbség nélkül. Megható látvány volt, amikor kendős nénik, munkából rohanó öreg munkások, fiatal diáklányok és fiúk, munkaruhás tanoncok egy-két szál egyszerű virágot szorongattak a kezükben, hogy majd odadobhassák az útra, amikor utolsó földi útját teszi meg koporsójában a fiatalon elhunyt költő. A költő és az ember, aki meggyőződéssel hirdette:
Tovább kell élőknek álmodnunk,
Hinni, mert készül valami,
Nem járja már itt sok magyarnak
Mindég könnyét ontani.
Hős szó kell nékünk, nem hazugság
Azt izenik a temetők,
Parancsot virágoznak nékünk
A porladozó felkelők…”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
