A szó szoros értelemben megpukkadtak a genetikusan kirekesztők, amikor 2013. június 12-én a Fővárosi Közgyűlés 18 igen, 3 nem szavazattal és hét tartózkodás mellett úgy döntött, hogy a Tormay Cécile írónőről elnevezett köz sorsa a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalásától függ. Ezt megkönnyítendő, egy volt akadémiai tag, az írónőt személyesen is ismerő Hankiss János irodalomtörténész segítségével lássuk, miért is nélkülözhetetlen életműve visszatérése szellemi életünk vérkeringésébe!

Hankiss János (1893-1959) egyetemi tanár életéről és pályájáról szóló, eredetileg 1939-ben a Singer és Wolfner Rt. kiadásában megjelent, 1946-ban indexre tett, nemrég újra kiadott pályaképe feltárja egyéniségének rezdüléseit, egyben egy olyan, ma már archaikusnak tűnő világba kalauzol, amelyben még volt becsülete az irodalmi műveltségnek. Nem győzte benne eléggé hangsúlyozni, hogy „Tormay Cécile nagyságát mindenki érzi, aki olvassa, és mindenki érezte, aki őt magát láthatta. De ez a nagyság nem vulkáni kirobbanás vagy legalábbis nemcsak az. Annyi benne a mélység és a művészet, hogy futó tekintet, félszemmel olvasás nem foghatja át, s annyi benne az új, elskatulyázatlan érték, hogy elő kell készülni befogadására. Emberi és írói nagyságát bizonyos értelemben föl kell fedezni, jelentőségét a magyar történelem és a magyar irodalom folyamatában meg kell világítani, a magyar olvasó számára ki kell keresni azokat a kilátókat, ahonnan legkönnyebben és legteljesebben birtokába veheti a mélységekben és a magasságokban az ő számára feltárt kincseket.”

Írónői mivoltától egyenesen elválaszthatatlan egyéniségét ismerve idézte fel „erőt adó emlékét, a voltaképpen törékeny, szőke asszonyt, aki mégsem tette egy pillanatra sem a gyöngeség vagy segítségre szorulás benyomását. Talán azért, mert szép szürke szemeiből a jóság és erő olyan szövetsége sugárzott, amilyent a kor leghíresebb vezérférfiainál sem tapasztaltam. Hallom a meleg zengésű hangot, amely méltó szárnya volt a szép és hatalmas gondolatnak, és érzem a lélek biztos lebegését az élet fölött, a ma már tökéletes harmóniát az életpálya küzdelmessége és a remekművek örök nyugalma között, a túlfinomult kultúra elszigetelő célzata és a közéletnek nagy emberekre szomjazó porondja között. S egész erővel felsejlik bennem a bizonyosság, hogy az ilyen emberfölötti harmóniáért a szíve vérével fizet az ember s hogy az ilyen áldozatot a nemzet kicsinyei csak úgy érdemlik meg, ha megpróbálnak lángra gyúlni a nagyság szikratüzénél.”

Hangsúlyozta, hogy orosz, francia, német, görög olvasmányai ellenére a szárnypróbálgató Cécile igazi mestere mégis Arany János maradt, pályája beteljesülése pedig a történelmi Magyarország 1918-as összeomlása és az abból következő 1919-es „proletárdiktatúra” – olvasatában „patkánylázadás” – elszenvedéséből megszületett „Bujdosó könyv”, amely „mint történelmi kútfő is párját ritkító kincs”, ugyanis „a magyar történelemnek alig van még egy korszaka, amelyről ilyen első kézből való, kitűnően értesült és a közvéleményt kifejező forrásból” való emlékirat állna rendelkezésünkre. Azt sem hallgatta el, hogy „azok a kifogástalan magyar zsidók, akik a kommün idején – ha kisebb mértékben is – maguk is szenvedtek s nem tántorodtak meg, talán egyszer s mindenkorra megoldhatták volna a zsidókérdést, ha nem engedték volna a szofizmák és a struccpolitika mellékvágányaira siklani a kérdést [vagyis ha megtagadták volna a közösséget többségükkel – Ifj. T. L.] s lett volna erejük elvégezni »önmaguk revízióját« a világban, a maguk hagyományaiban s országos szerepük túlzásaiban, röviden, ha a Bujdosó könyvet nem tekintették volna személyes sértésnek, hanem a nagy betegség olyan röntgenképének, amely tökéletes tisztaságával az ő gyógyulásukra is vezethet.”

Aligha adhatunk jellemzőbb összefoglalást életműve egészének értékéről az övénél: „Ez a lélek a magyar irodalmat és a magyar életet annyi remekművel ajándékozta meg, amennyi jelentékenyebb alkotása van. Az Emberek a kövek között és a Régi ház mintái a stílusában egységes, hibátlan remeknek s a novellák közül még egy tucatot könnyű volna melléjük állítani. Az ősi küldött olyan, mint a milói Vénusz: benne van minden elkezdett mozdulatban az egész szépségnek éltető gyökere. Azt, hogy »numen adest«, hogy jelen van a géniusz, ahányan vagyunk, másképp érezzük: az egyik azért, mert érzi műveiből a valóság áradását, a másik, mert végigsimíthatja szemével a szép arányok ércbe simuló vonalait, a harmadik, mert érzi, hogy tűz és erő forrása van nála, fáradt és kishitű nemzete számára, a negyedik, mert eszébe jut, hogy őérte tette félre tollát a művész s adta oda nemes szívét az ember, az ötödik, mert látja, mint halványulnak el a most már minden földi gáncstól szabadult halott fénye mellett az újabb irodalom egének kisebb-nagyobb csillagai. Az a fő, hogy mind érzik a nagyság jelenlétét és hogy ez a nagyság nem hagy közömbösen senkit. Nem márványba van faragva, hanem emberi szóba, amelynek halhatatlanságát csak a magyar nyelv halála korlátozhatná, nem bronzba öntötték, hanem áldozatos életbe és az áldozat nemes energia: sohasem veszhet el, különösen nem azon a földön, ahol még annyi szükség van rá.”

Nem veszhet el bizony, hiszen talán soha nem látott szükség van arra az áldozatra, amelyet nemzetének hozott már csak „Bujdosó könyvé”-vel is, amelynek tárgyilagosságához Hankiss szerint aligha férhet kétség, de hogy akadtak már akkor is, akiknek mégis fért, köszönhető volt az általuk történtek nevén nevezésének. De lássuk konkrétabban, miről is van szó!

Amikor Tormay 1918-ban létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét, felkereste Vészi “Weiszfeld” József lapszerkesztőt, hogy annak céljait lapjában megjelentesse:

„– Mi nem támadni, de védekezni akarunk – mondottam Vészi Józsefnek, a Pester Lloyd főszerkesztőjének. És ő igazságérzetében azt felelte: – Közölni fogom a felhívásukat, és természetesnek találom, hogy keresztény és nemzeti alapon szervezkednek, mert Magyarországot nem a zsidók, de zsidók tették tönkre! Ötszáz zsidó. Én mondom ezt, aki magam is zsidó vagyok.”

Ő maga pedig ehhez az alábbi kommentárt fűzte:

„Feljegyeztem ezeket a szavakat, nem azért, hogy tanút hívjak bennük magam mellé, hanem azért, hogy tanúságot tegyenek! Bizonyára vannak a zsidók között többen is, akik így gondolkoznak. De milyen súlyos hibát követnek el saját fajukkal szemben, hogy nem bélyegzik meg maguk között a bűnösöket, és olyan időkben, amikor nekik van szavuk, nem tiltakoznak az ország érdekében.”

Végül az idézettekhez Hankiss professzor pedig az alábbiakat tette hozzá:

„Nem is vonta volna senki kétségbe a Bujdosó könyv tárgyilagosságát, ha a felelősséget csak Károlyi Mihályra nézve mondta volna ki. A zsidó szellem felelősségét azonban ebben az időben éppen a jobb érzésű zsidók állapították meg – talán csak abban nem voltak bölcsek és következetesek, hogy amikor a vihar elvonult, a rosszul értelmezett szolidaritás nevében nem vonták le megállapításuk konzekvenciáit. A Bujdosó könyv szerzője sem mond ennél többet. Vészi Józseffel való beszélgetése és a 24 népbiztosról írt sorai világosan leszögezik álláspontját. Nem állt egyedül az az ötszáz, akire a becsületes és jóhiszemű Vészi a felelősséget korlátozni szerette volna: ez az ötszáz szörnyeteg nem volt gyökértelen ördögszekér és a bajon csak úgy lehetett volna segíteni, ha megjavítja magát az a humusz, amelyből mérges táplálékukat szívták. És ha uralmuk alatt nem is, azután nagyon sokan álltak melléjük legalább abban az értelemben, hogy irtó hadjáratot indítottak mindenki ellen, aki a Kun-Pogány-Szamuely-korszak teljes likvidálását követelte, s úgy akarták feltüntetni a szörnyű kínokon keresztülment nép reflexmozdulatát, mint „második forradalmat” vagy „fehér terrort”. Azok a kifogástalan magyar zsidók, akik a kommün idején – ha kisebb mértékben is – maguk is szenvedtek s nem tántorodtak meg, talán egyszer s mindenkorra megoldhatták volna a zsidókérdést, ha nem engedték volna a szofizmák és a struccpolitika mellékvágányaira siklani a kérdést s lett volna erejük elvégezni „»önmaguk revízióját« a világban, a maguk hagyományaiban s országos szerepük túlzásaiban. Röviden: ha a Bujdosó könyvet nem tekintették volna személyes sértésnek, hanem a nagy betegség olyan röntgenképének, amely tökéletes tisztaságával az ő gyógyulásukra is vezethet.”

Alighanem prófétai sorok. Csak persze kérdés, hogy a jelek szerint gyógyulni valahogy sohasem nem akarók, az irodalomból a holokausztregényeknél többet nem ismerők megszívlelik-e valahára őket? Az azonban nem kérdés, előbb-utóbb lesz-e Tormay Cécile-köz? Lesz, lesz, lesz, csakazértis lesz!