Százharmincnégy éve, 1879. június 10-én született Kolozsvárt Szabó Dezső, huszadik századunk leghatásosabb írója, magyar sorsunk mélyrétegeinek egyik legnagyobb ismerője, akire ezúttal alighanem legidőszerűbb műve, az 1932-ben megjelent ‘Feltámadás Makucskán’ című szatirikus kisregénye tanulságaival emlékezünk.
Íme történetének fonala. Húsvétvasárnap Makucskán a feltámadás diadaláról prédikál Kátay tiszteletes, majd a templomból kilépve előbb csak egy gyermek, majd percek múlva az egész falu látja, hogy sűrű, tömött sorokban érkeznek feléjük a székely temetőből feltámadott holtak. A szokatlan viszontlátás első örömpercei után hiába kérik őket, menjenek vissza földi nyughelyükre, mosollyal az arcukon nem mozdulnak.
A történteket hamarosan az országgyűlés is tárgyalja, a parlamenti patkó mindkét oldala elítéli a feltámadást és az így visszatértek maradását, terveket szőve visszavonulásukra – gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter például tekintélyes összeget kínál fel egy, a Mátra csúcsára felépítendő toronyra, ahonnan figyelni fogják ezentúl a magyar falvakat, nehogy feltámadjanak -, végül meghagyják, hogy ha a feltámadottak a Makucskára kirendelt katonaság megjelenése után negyed órával sem térnek vissza a földbe, legyilkolják őket. A pattanásig feszült helyzetben a feltámadottak közül egy asszony arra kéri a tiszteletest, hogy ‘ne tegyük gyilkosokká azokat, akikért éltünk, ezért menjünk vissza’, az így felel:
‘Atyámfiai, menjünk vissza békességgel síri ágyunkba. Az élet hívott, de az élők visszataszítottak. Vannak dolgok, melyekben hinni szükség és boldogság, de amelyeknek megvalósulása pusztítás és tragédia. Mi komolyan hittünk a feltámadásban. Tévedtünk. A mi új életünk csak bűn, nehéz felelősség és elaljasodás volna azok számára, akikért öröm volt nekünk a feltámadás. Menjünk vissza. Akiknek már nincs helyük az élők szívében, azoknak már könnyebb a temető földje. Menjünk vissza.’
Koporsójukba való visszatérésüket sohasem látott ünnepségsorozat kíséri, azonban csak egy hét múlva merészkednek ki a temetőbe, jól megtaposva a földet, majd kijövet a temetőkapu feletti feliratra – Feltámadunk! – feltekintve, mondván, ‘ebből már elég volt, nem jó húst szagoltatni az éhes ebekkel’, a táblát leveszik, és az újra felírják: ‘A honi föld örök pihenőt nyújt’, megnyugodva, hogy ‘a tudós német szakemberek pedig a mátrai toronyban híven vigyáznak, hogy a magyar falu fel ne támadjon’.
Aligha szükséges magyarázat e lélegzetelállító szatírához, legfeljebb csak annyi szelíd pontosítás, hogy talán már akkor sem elsősorban, ma pedig végképp nem német szakemberek vigyáznak, nehogy feltámadjunk, mindenesetre a mégoly fiktív faluban lezajlott történet tanulsága, úgy tűnik, bármikor igaz. A ‘Feltámadás Makucskán’ ismeretében ugyanis mindjárt megérthető, miért nevezte írója a ‘nemzeti-keresztény kurzus’-t sokak meghőkölésére egyszerűen csak ‘görénykurzus’-nak: a nevezett állathoz hasonlóan képviselői ‘sunyik, büdösek, lopók’, mert mindig idegen étvágyaknak szolgáltatnak ki bennünket, függetlenül nemzeti és vallási hovatartozásuktól.
Szabó Dezső ilyetén azért született, hogy erre ezerszeresen emlékeztetve, Széchenyihez hasonló hevülettel felkorbácsolja tunyaságunkat, hirdetve, csak így lesz feltámadás, látva ugyanakkor, hogy kora szellemi-politikai elitje nem érti igéit, gyakran fogta el csüggedés, azonban hite mégsem rendült meg, hiszen, amint a fővárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben lévő, Andrássy Kurta János szobrászművész készítette földi nyughelyén saját sorai hirdetik: ‘Meghalok én tízszer, százszor, / nem félek én a haláltól. / De rakhatsz rám hegyet, halmot, / míg magyar van: feltámadok.’
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
