Hajdanában Gárdonyink arról vallott, milyen szép, hogy „a világ száz legokosabb, legkedvesebb emberét betehetjük a szobánkba, s nem foglalnak el nagyobb helyet, mint egy vadászpuska hossza!”. Csak kérdés, ez könyvkiadásunk kínálatára mennyire érvényes? Ugyanis az idei Ünnepi Könyvhéten a Szép Magyar Könyv 2012 verseny és az IBBY Év Gyermekkönyve 2012 díjnyertes kiadványairól értesülve valahogy megcsömörlenek a magyar irodalomra áhítozók. Hol vannak a régi idők, amikor még boldog ember volt, aki könyvhétre járt, mert azt méltán tarthatta szellemi életünk ünnepének? De könyvhét ma? Amelyen hovatovább már csak az idegen számít szépnek?

Amint a Magyar Nemzet 2013. június 8-i számában olvassuk, ötvenhárom hazai és határon túli kiadó 119 könyvvel pályázott, végül ötvenhét került a fő zsűri elé, amelynek elnöke, Orosz István grafikusművész elmondta, hogy a testület elé „nagyon magas színvonalú művek kerültek”. Olyanok művei, mint Hohol Ancsa, Barabás Zsófia, Gottfried von Strassburg, Moizer Zsuzsanna, Takeshi Kitano, Jane Teller, Williams Luke, Wolfgang Herndorf.

Csoda, ha ezek után valahogy megcsömörlenek a szép magyar könyvekre áhítozók? Túl az ilyenkor szokásos díjazásokon, hol van már a régi könyvhetek varázsa, amikor is a magyar és általában az európai irodalom régi s új nagyjaiért álltak nemritkán kígyózó sorok? Amikor öröm volt látni régi literatúránk fakszimile kiadásait, az elszakított országrészek szépségeit bemutató kiadványok előtt sort állókat, akik nemcsak gyűjtögették, hanem el is olvasták őket?

El bizony, hiszen a bibliomániával, a beteges könyvgyűjtő szenvedéllyel szemben az ember felnőtté érésének egyik legbiztosabb jele könyvtárállományának minőségi megváltozása, az ifjúkori birtoklásvágy kielégüléseként való állandó könyvbeszerzésnek az idő múlásával fokozatosan a felhalmozottak selejtezésével és a megmaradt igazi értékekhez történő rendületlen ragaszkodással való felváltása, tudatosítva,hogy a valóban jó könyvre kiadott pénz – amint Gárdonyi Géza vallotta – csak látszólag eldobott pénz, mint a vetőmag, hiszen nem a könyvek gyűjtése, hanem olvasásuk tesz boldog emberré.

Persze mindez csak a valóban jó könyvekről mondható el, a könyvheteken árult selejtes memoárokkal és mulandó bédekkerekkel szemben azon kevesekről, melyek sírunkig elkísérnek. Valaha egy aggastyán kénytelen volt könyvtárát felszámolni. Sorról-sorra megfogyatkoztak kötetei, előbb a szakkönyvek, aztán lassan már mindegyik. Végül csak Móricz Zsigmond regényei közül „A boldog ember” maradt, amelyet az író édesapjának dedikált. Amikor aztán ezt is eladta, kimondhatatlan keserűséget érezve, fél óra múlva visszament visszavenni, hogy boldog ember legyen!

De hol vannak, kérdezzük ismételten, a régi idők, amikor még boldog ember volt, aki könyvhétre járt, mert azt méltán tarthatta szellemi életünk ünnepének? Könyvhét ma? Amelyen hovatovább már csak az idegen számít szépnek?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info