Az idézett mondat ráadásul nem a huszadik századi „népi írók” valamelyikétől való, hanem a szó legteljesebb értelmében arisztokrata származású és neveltetésű kiváló írónőnktől, Tormay Cécile-től, bizonyítva, hogy gondolkodásunktól mennyire távol állt valaha a társadalmi rétegeket egymással szembefordító marxista kasztszellem, az évtizedek óta kísértő osztályharcos szemlélet. Éppen ezért addig azonban, amíg oktatáspolitikánknak mostohagyermeke a népi tudás, a paraszti mesterségek megismertetése, amíg gúnyszó a „paraszt”, aligha képzelhető el nemzeti felemelkedés.

Bujdosó könyvének 1919. május 7-i feljegyzésében olvassuk:

„Ezer év alatt egy hatalmas cserfa nőtt a mi földünkből. Ez a cser maga a magyar nép. A gyökere a paraszt, a törzse a régi nemességből lett és véle összeforrott értelmiség, a lombja az antik értelemben vett arisztokrácia, a kiválóság. Minden ugyanaz: a gyökér, a törzs, a lomb, és egyik a másik nélkül élni képtelen. A fa elszárad, ha bármelyik beteg. Nem társadalmi osztályokról van a háromban szó, de fejlődési fokokról. Más népek ezért nem értenek meg minket. A különbségekben ilyen hasonlatok nincsenek sehol. A magyar parasztban benne szunnyad a jövendő úr, az úrban él és vissza-visszanéz a régi gőgös paraszt. Gőgjében dacos és szilaj, zárkózottságában hallgatag, az estélyben fecsegő, jókedvében marakodó, irigy, vendéglátó, tékozló, szűkkeblű és mégis pompát mutató lényükben egyek ők.

A parasztból, a gyökérből, a földből lesz itt minden, ami magyar. A földhöz pedig a Szamuelyknek és Kun Béláknak semmi közük. Fagomba, penész, vértetű lehetnek ők az ezeréves fán, emészthetik az életerejét, de a vérkeringését nem táplálják, nem tartoznak hozzá. Ez az oka, hogy sohase tudtak bennünket megérteni, nem tudták a nyelvünket eltanulni, soha se tudtak összeolvadni a szívünk lüktetésével. A magyar arisztokrácia múltja a cserfa gyökere és törzse, a magyar paraszt jövője a cserfa törzse és a lombja. Ezért olyan nagy a mi tragédiánk.”

Lényegében tehát ugyanazt vallotta, amit a jobbik Bajcsy-Zsilinszky Endre, Veres Péter, Szabó Dezső, Németh László, vagyis hogy megmaradásunk elképzelhetetlen a föld kérges tenyerű népe méltó megbecsülése nélkül, hiszen, amint Fekete István megvallotta, „egy szem búzában több csoda van, mint egész Budapesten”. A társadalom ugyanis szervezet, organizmus, amely csak akkor él, ha minden tagja ép, egészséges, ha benne a paraszt, a munkás, az értelmiségi kéz a kézben épít, hiszen egybetartoznak, akárcsak a meder és a folyó.

Éppen ezért addig azonban, amíg oktatáspolitikánknak mostohagyermeke a népi tudás, a paraszti mesterségek megismertetése, amíg gúnyszó a „paraszt”, aligha képzelhető el nemzeti felemelkedés. Ne feledjük tehát Tormay igazságát, azt, hogy bizony „a parasztból, a gyökérből, a földből lesz itt minden, ami magyar”!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info