Trianon talán legfőbb közvetlen előzményeként könyvelte el két világháború közti nemzeti-keresztény középosztályunk 1919 133 napját, amely világossá tette számára, hogy a bennük vezető szerepet vállaló „idegen faj” képviselői közül még a korábban a becsületesnek hittek zöme is mennyire képtelen volt az önkritikára, annak belátására, hogy mennyire sokszorosan visszaéltek vendégszeretetünkkel, ami ma sincs másként. Olyannyira, hogy például június 4-én a Síp utcaiak honlapján ezúttal sem olvashattunk még egy nyúlfarknyi megemlékezést sem Trianonról.

Mindezzel szembesülve óhatatlanul is emlékezetünkbe ötlik Kovács Alajos (1877-1963), a Központi Statisztikai Hivatal néha vezetője tanulmánya (A zsidóság térfoglalása Magyarországon, 1922) Szekfű Gyula alapművére (Három nemzedék s ami utána következik) végkövetkeztetése:

„Lehetnek, sőt vannak a magyarországi zsidók között is olyanok, akik a magyarsággal annyira összegforrottnak érzik magukat, hogy magyar voltukat előbbre tartják, mint zsidó származásukat. Ezek azonban, sajnos, csak kivételek. A túlnyomó nagy többség, mint a közelmúlt keserű tapasztalatai megmutatták, lélekben messze van a magyarság érzéseitől és törekvéseitől. Mi sokan, akik a világháború előtti liberalizmus eszmekörében növekedtünk fel, s akik el voltunk telve izzó fajszeretettel és azzal a vággyal, hogy nemzetünket minél nagyobbnak lássuk, a magyarországi zsidóságban a magyar faj szupremáciájának harcosát, a magyar nemzeti állam kiépítésének hathatós segítőtársait láttuk. Statisztikánkban örömmel állapítottuk meg, hogy a zsidóság milyen rohamosan magyarosodik s hogy a nemzetiségi vidékeken sok helyen a zsidóság az előretolt őrszeme a magyarságnak, s hogy ott egyedül vagy túlnyomóan propagálja a magyar nemzeti állam eszményét.”

Gróf Széchenyi István intelmével szemben a kiegyezést követően „külsőségek után indultunk. A zsidóság elkábított bennünket azzal, hogy nyelvünket rohamosan magáévá tette, vagy ha nem is, a népszámlálásoknál magát túlnyomóan magyar nyelvűnek vallotta. Lelkileg azonban zsidó maradt. A világháború alatt s még inkább az azt követő összeomlás idején a zsidóság megmutatta igazi arculatát. Láttuk, hogy az őszirózsás forradalom után hogyan lepte el a hivatalokat. A kivételek itt se tévesszenek meg bennünket. Ha volt is a bolsevizmusnak néhány zsidó áldozata, az elvitathatatlan, hogy a proletárdiktatúrában a zsidóság a maga nemzetközi érzésének, hatalmi vágyának diadalát látta s tetszelgett abban, hogy a magyar nemzetet vezeti pórázon. A bosszú érzete is dolgozott benne a magyar nemességgel és értelmiséggel szemben, amely őseit századokon át visszaszorította s terjeszkedni nem engedte. Nem tudta ezt elfelejteni, holott a mai generáció már a teljes jogegyenlőségben nőtt fel s mégis a hála helyett a bosszú érzetét táplálta lelkében jótevője iránt.”

Talán sohasem volt időszerűbb a tudós statisztikust felidéznünk, mint ma, amikor alátámasztásaként például június 4-én Síp utcaiak honlapján ezúttal sem olvashattunk még egy nyúlfarknyi megemlékezést sem Trianonról. E napon csupán az alábbi címeket találtuk rajta: Kerry: lehet, hogy ez az utolsó esély a közel-keleti békére, Balog Zoltán fogadta a Raoul Wallenbergt Egyesület elnökét, Bill Clinton és Barbra Streisand is Izraelbe utazik Simon Peresz születésnapjára, Ünnepi programok a 150 éves a miskolci zsinagógában (így!), Zérótolerancia az antiszemitizmussal szemben: Orbánt méltatta egy amerikai zsidó vezető. Már csak az a kérdés, léteznek-e még közöttük a statisztikus idézetében emlegetett kivételek, és ha igen, miért nem hallatják hangjukat?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info